Szigorítják a jogosítvány megújítását (2018.01.17.)

Mostantól egyáltalán nem, vagy az eddiginél drágábban és akár hónapokkal később tudják meghosszabbítani jogosítványukat egyes betegségekben szenvedő autóvezetők.

image

Egy nemrég megjelent rendelet értelművé tette, hogy milyen betegségben szenvedőktől kell megtagadni az orvosoknak a jogosítványt, és kiktől kell szakorvosi igazolást kérniük. Január közepétől nehezebben kaphatnak vezetői engedélyt a krónikus betegek, többségüknek nem lesz elég a háziorvostól, vagy az üzemorvostól kérni a papírt. Például a cukor-, és szív-, valamint az idegrendszeri problémákkal kezelteknek, a folyamatosan gyógyszert szedőknek friss szakorvosi véleményt, labor és egyéb diagnosztikai leleteket is be kell szerezniük.

Az “ismeretlen okból átment a szembejövő sávba és frontálisan ütközött, lehajtott az árokba, fának csapódott” – típusú balesetek kockázatának csökkentése a cél – magyarázta lapunknak az új szabályozás értelmét egy szakember. Hozzátette: ezek a balesetek nehezen kivizsgálhatók, de a műszaki hiba általában az esetek 1-2 százalékára magyarázat. Nagy részüket az elalvás, a hirtelen rosszullétek, vagy a hirtelen halál okozza. A mostani változtatások ezeket a tragédiákat próbálják mérsékelni.

Az új szabályok szerint például nem kaphat jogosítványt a vezető, ha van eszméletvesztéssel, rosszulléttel járó betegsége, vagy olyan kórban szenved, amely befolyásolhatja mozgásképességét. Például a súlyos szívritmus-zavarban szenvedőktől biztosan megtagadható a jogosítvány. Ezen felül a jogszabály több tucat olyan betegséget is felsorol, amelyek megléte esetén évenkénti szakorvosi felülvizsgálatot írnak elő. A hivatásos sofőröknek nem lehet meghosszabbítani a jogosítványukat, ha például beültetett szívritmus-szabályozó, vagy bármi egyéb szívműködést segítő eszköz van a mellkasukban.

A kardiológus szakorvos, Vértes András főorvos nem számít hosszabb sorokra az új szabályok miatt. Mint mondja: a problémamentes esetekben most is gyorsan kiadják az érintetteknek az igazolást. Akik meg csak rendszeres felülvizsgálat mellett vezethetnek, eddig is előjegyzés alapján jöttek kontrollra. Azt pedig kifejezetten üdvözlendőnek tartja, hogy a jogszabály világosan megkülönbözteti azt az állapotot, amikor valaki még vezethet, és amikor ezt már nem teszi lehetővé az egészségi állapota.

Eddig sem vezethetett valaki közvetlenül az agyműtét után, vagy, ha epilepsziával kezelik

de ezekről a kórképekről a szakorvosok szinte automatikusan tájékoztatják a kezelőorvost, de a lapunk által megkérdezett háziorvosok is csak elvétve emlékeztek egy-egy olyan esetre, amikor a szakorvos az általa felfedezett – autóvezetést kizáró – betegség esetén kezdeményezte volna a jogosítványhoz kiadott orvosi igazolás felülvizsgálatát.

Az új jogszabály Selmeczi Kamill háziorvos szerint megnövelheti a krónikus betegek számára a jogosítvány érvényesítéséhez szükséges időt. Ő azt tanácsolja, a lejárat előtt egy-két hónappal érdemes már kopogtatni a háziorvosi rendelőben a szükséges beutalókért.

Komáromi Zoltán háziorvos arra figyelmeztettet, hogy ha valakinek a jogosítvány megújításához van szüksége labor vagy egyéb diagnosztikai leletre, akkor azért fizetni kell. A jogosítvány meghosszabbítása nem része a kötelező és térítésmentes ellátásoknak. Mint mondta: ő például az általa gondozott krónikus betegségek karbantartásához kért vizsgálatok leletei alapján bírálja el a vezetői alkalmasságot. Külön térítéses vizsgálatra csak akkor küldi pácienseit, ha ezek nem állnak rendelkezésre.

A Népszava gyors piaci körkérdése szerint rendelője válogatja, hogy hol mennyit számláznak a jogosítványhoz szükséges vizsgálatok díjaként. Így egy-egy vezetői engedély meghosszabbítása több tízezer forintba is kerülhet, sőt az is előfordulhat, ha valaki az utolsó pillanatig vár – a várólisták miatt –, hogy akár hetekre jogosítvány nélkül maradhat.

Danó Anna

Ki lehet főállású anya? (2018.01.16.)

Főállású anyasági támogatás 2018 igénylése és összege

gyermeknevelési támogatás (GYET) (más néven: főállású anyasági támogatás) 2018-ban sem lesz több, mint a nyugdíjminimum.
Az összeget havonta kapja az anya a legkisebb gyermek 8. életévének betöltéséig, de a legidősebb nagykorúságával mindenképp megszűnik az ellátás.

Régebben háztartásbelinek, ma főállású anyának nevezik azokat az édesanyákat, akik otthon tudnak maradni gyermekükkel. A tapasztalat manapság azt mutatja, hogy a szülést követő lehető legrövidebb időn belül újra dolgozni akarnak az anyák, s ezt leginkább a nehéz anyagi körülmények, valamint az idő előrehaladtával az elhelyezkedés nehézkessé válása indokolja. Ez azonban nem kedvez a gyermeknevelés velejáróinak, hiszen kerüljön akármilyen jó bölcsődébe is a kicsi, az anyai gondoskodást, és a féltő odafigyelést egyetlen intézmény sem tudja pótolni. Nem véletlen, hogy a bölcsődébe járt gyermekek között sokkal több a kiegyensúlyozatlan, akár beilleszkedési problémákkal küzdők száma.

11014896_950311381694049_7324611658533115100_n
fotó: illusztráció – Gilvánfa, szerencsét hozó 4 levelű lóhere

Azt már elöljáróban is leszögezhetjük, hogy a főállású anyasági támogatás 2018-ban sem magas, így ez a terület kizárólag az anyagi oldala miatt valószínűleg nem válik vonzóbbá a jövőben sem. Az öregségi nyugdíj legkisebb összegével megegyező támogatási forma nyilvánvalóan kevés ahhoz, hogy a gyermeknevelés a megfelelő színvonalon biztosítva legyen, de segítségnek mindenképpen hasznosnak bizonyul. Amennyiben a feltételeknek megfelel, 2018-ban is érdemes az illetékes szervnél kérelmeznie a főállású anyasági támogatást, hiszen ha valami jár, akkor ki kell használni.

Az anyagi körülmények és a gyermekneveléssel együtt járó költségek elindították hazánkban azt a folyamatot, hogy a fiatalok egyre kevésbé mernek gyermeket vállalni, ez pedig nem csak a lakosság elöregedése miatt jelent problémát, hanem az állami nyugdíjrendszer működőképessége miatt is. A főállású  épp a korábbiakban említett gondokra igyekszik megoldást jelenteni, ám a kormány részéről további teendők is szükségessé válnak annak érdekében, hogy a gyermekvállalás, és annak felnevelése során az édesanyák azt a szerepet tudják betölteni, mely rájuk szabott, s ez ne álljon a boldogulás, vagy éppen a karrier útjába.

A támogatást a „Kérelem  megállapítására” nevű nyomtatvánnyal lehet igényelni a Magyar Államkincstár illetőségeinél. Be lehet nyújtani a Családtámogatás Ügyfélszolgálatain, személyesen, vagy postai úton is, de a sokak által választott ügyfélkapus megoldás is járható út. A nyomtatvány felsorolja, hogy milyen okmányok csatolása szükséges hozzá. Fontos tudnivaló, hogy visszamenőlegesen két hónapra igényelhető az  legkisebb összegével, azaz 28500 forinttal megegyező támogatás. A kérelem pozitív elbírálásához legalább három gyermeket kell nevelni a családban, az igénylők lehetnek a szülők, a gyám, valamint a nevelőszülő is.

A gyermek harmadik életéve után lehetséges az igénylés, és addig jár, amíg a legkisebb gyermek el nem éri a nyolcadik életévét. Abban az esetben viszont, ha a legidősebb gyermek a 18 éves korhatárt eléri, automatikusan leáll a támogatás folyósítása.

Természetesen egyéb kedvezmények, támogatások, segélyek, pótlékok is igényelhetőek a nagycsaládosok számára, azon azonban mindenképpen érdemes elgondolkodni, hogy ezek együttesen elegendőnek bizonyulnak-e arra, hogy a gyermek számára a teljes körű ellátást, és a minőségi megélhetést biztosítsák. Sajnos a jelenlegi gazdasági helyzetben célravezetőbb lehet a gyermekekkel töltött idő helyett a munkavállalás mellett dönteni, hiszen napjainkban mind az iskoláztatás, mind az élet más területei nagyon sokba kerülnek. Azt is érdemes figyelembe venni, hogy szülőként kiesve a munkaerőpiacról milyen esélyekkel indulunk akár 8 év kihagyás után. Nem csak szakképzettségünk és tudásunk fakul meg, de a munkaadók is előnyben részesítik azokat a munkavállalókat, akik nem nagycsaládosként szeretnének elhelyezkedni. Bár minden efféle diszkrimináció tiltott, de a gyakorlat sok esetben mégis mást mutat.

Gyermeknevelési támogatás mellett lehet dolgozni, maximum heti 30 órában, ha pedig otthonról végezhető a munka, akkor időkorlátozás nélkül.

- forrás:
https://www.mixin.hu/magyarorszag/foallasu-anyasagi-tamogatas-igenylese-es-osszege

TÁPPÉNZ vagy BETEGSZABADSÁG: mi, mennyi… (2018.01.11.)

Így is elmehetsz táppénzre: egy forintot sem buksz a fizetésedből

Itt a tél, közeleg az influenzajárvány, így sokan fognak rákényszerülni, hogy táppénzre menjenek vagy betegszabadságot vegyenek ki. Amennyiben egészségpénztári tag valaki, akkor az egész tortúrát jóval olcsóbban megúszhatja, mint aki nem. Még nem késő belépni, mutatjuk, pontosan milyen szabályai vannak a rendszernek, és melyik pénztárat érdemes választani.

Télen sokkal könnyebb ágynak esni, mint nyáron. Elég ha csak egy sima megfázásra vagy a potenciálisan közelgő éves influenzajárványra gondolunk. Azon túl, hogy egy megbetegedés esetén jelentősen megnőnek a költségeink (hisz legtöbbször gyógyszereket kell vennünk), még a bevételünk is csökken, hisz sem a betegszabadság, sem pedig a táppénz időszakára nem jár a rendes fizetésünk, csak annak egy része.

Betegszabadság vs. táppénz
A betegszabadság és a táppénz közötti legfontosabb különbség, hogy betegszabadságra csak saját jogon, táppénzre viszont akkor is jogosultak lehetünk, ha például eltartott gyermekünk betegsége miatt nem tudunk dolgozni menni.
A betegszabadság és a sajátjogú táppénz között is van azonban rengeteg különbség. A legfontosabb, hogy betegszabadság alatt, amelyből 15 nap jár évente, a bruttó bérünk 70 százalékát kapjuk meg, míg táppénzes időszak alatt legfeljebb a fizetésünk 60 százaléka jár, ha otthon vagyunk betegek, és 50 százaléka, ha épp kórházban fekszünk.
További fontos megkötés, hogy a táppénzes időszak alatt legfeljebb a minimálbér kétszeresének harmincad részét kaphatjuk meg naponta, tehát 2018-ban ez az érték nem lépheti át a napi 9 200 forintot.
Míg a táppénzt az állam folyósítja, addig a betegszabadságot a munkáltató fizeti. Egyéb részleteket a témával kapcsolatban, például azt, hogy milyen esetekben vagy jogosult táppénzre vagy betegszabadságra, a Magyar Államkincstár honlapján találsz, ide kattintva.

Ilyen esetekben jól jöhet, ha van egészségpénztári megtakarításunk, hisz a betegszabadság vagy táppénz alatt kieső nettóbérünket az egészségpénztári számlánkról adómentesen kompenzálhatjuk. Ezen túlmenően, szintén adómentesen vehetünk fel pénzt róla többek között gyógyszerre, egészségügyi segédeszközre, továbbá magánorvosi ellátást is fizethetünk erről a számláról.

Kivenni elég egyszerű a megtakarításunkból. Előfordulhat, hogy az egészségpénztárunk leszerződött azzal a patikával vagy orvossal, ahol vásároltunk vagy szolgáltatást vettünk igénybe. Ebben az esetben egészségkártyával is fizethetünk (ez olyan, mint egy bankkártya, csak erről az egészségpénztári megtakarításunk terhére költhetünk pénzt), ha pedig nincs szerződés a pénztárunk és a szolgáltató között, akkor a nevünkre kiállított számla ellenében kapjuk vissza a kifizetett összeget.

Hogy kerülhet pénz a számlánkra?
A számlánkra alapvetően két forrásból, a munkáltatónktól a cafetéria-keretünk terhére, valamint saját magunk által befizetve kerülhet pénz. Az első esetben 40,71 százalék adó és járulék terheli a befizetést 2018-ban, adható felső összeghatár viszont nincs.

Ez még mindig jóval olcsóbb a munkáltatónak, mint munkabért fizetni, hisz például egy bruttó 300 ezres fizetés járulékokkal együtt 370 500 forintba kerül a munkáltatónak, míg a nettó bérünk ez alapján (családi és egyéb adókedvezmény nélkül) 199 500 forint lesz. A teljes költség tehát a nettó bérünkhöz viszonyítva 85,71 százalék.

Ez viszont csak a munkáltatói hozzájárulás, lehetőségünk van saját zsebből is befizetni pénzt az egészségpénztári számlánkra, ekkor pedig

még 20 százalék adókedvezményre is jogosultak leszünk. Ennek maximális mértéke 150 ezer forint, tehát 750 ezer forintos éves befizetéssel vehetjük igénybe a teljes adókedvezményt, melyet az éves adóbevallásunkkor tudunk érvényesíteni.

A befizetéseken túl, igénybe lehet még venni adókedvezményt a megtakarításaink lekötése és bizonyos prevenciós szolgáltatások igénybevételekor is, de ezek is beleszámítanak az éves 150 ezres felső korlátba.

Mi alapján döntsek?
Ha még nem vagy egészségpénztári tag, akkor számtalan szolgáltató közül választhatsz. Mivel a törvény szigorúan szabályozza a pénztárak működését, ezért abban semmi különbség nincs, hogy melyik pénztárnál, milyen egészségügyi költségeket számolhatsz el. Kényelmi szempontból persze jobb, ha olyan pénztárba lépsz be, mely sok szolgáltatóval van szerződésben, hisz ekkor az egészségkártyával is fizethetők a költségek, így nem kell sem meghitelezni a költséget saját pénzedből a pénztárnak, sem pedig számlákkal bajlódni.

Mi most három szempontot vettünk górcső alá, melyeket érdemes figyelembe venni, amikor egészségpénztárat választasz. Az első szempont, hogy rendelkezzen minél nagyobb tagsággal, hisz ebben az esetben többen teremtik elő azt az összeget, amelyből a pénztár működik.

Ez azért fontos, mert a befizetéseid néhány százalékát működési költségekre vonja le a pénztár, azt tehát nem tudod elkölteni. Mivel egy pénztár üzemeltetési költsége nem növekszik egyenesen arányosan a tagok számával, ezért egy nagy tagsággal bíró intézmény hatékonyabban fog tudni működni, így nagy az esély arra, hogy a megtakarításaid kisebb részét vonják csak le működésre.

A következő szempontunk pont ehhez kapcsolódik. Ha kihasználnád a teljes, 150 ezres adóvisszatérítést, akkor évi 750 ezer forintot kell befizetni a pénztárba. Azt vizsgáltuk meg, hogy ebből mekkora rész kerül az egyes pénztáraknál a fedezeti alapba, azaz mennyi pénzt költhetsz el egészségügyi költségekre.

A harmadik szempontunk pedig az volt, hogy a tagság mekkora része 40 év alatti. Ez azért fontos, hogy hosszútávon biztosítva legyen a fizető tagok létszáma, amely a stabilitás illetve a jövőbeni hatékony működés záloga is lehet.

Kiket válasszak?
A kiszamolo.hu 2015-ös egészségpénztári körképe alapján vizsgáltuk meg a fenti három szempont segítségével azokat a pénztárakat, melyeknek akkor legalább 100 ezer tagja volt.

Az egészségpénztárak által elkészített beszámolók alapján jelenleg még csak a 2016. év végi adatok nyilvánosak, így ezeket használtuk fel az elemzésünkhöz. Az OTP Egészségpénztár 2016-os beszámolója alapján közel 1,1 millió (1 086 640) egészségpénztári tag van Magyarországon.

Méret: 1. OTP, 2. Prémium Egészségpénzár, 3. MKB-Pannónia

Az éves zárólétszám alapján a legnagyobb az OTP Egészségpénztár volt 240 869 taggal, őket követte a Prémium Egészségpénztár 200 752 fővel, a bronzérmes pedig az MKB-Pannónia Egészség- és Önsegélyező Pénztár lett, tagságuk 187 144 főből állt.

Mennyi marad 750 ezerből? 1. MKB-Pannónia, 2. OTP, 3. Prémium Egészségpénztár

Amennyiben most 750 ezer forintot fizetünk be a számlánkra, abban az esetben a legmagasabb elkölthető egyenlegünk az MKB-Pannóniánál lesz, 722 250 forint. Őket követi az OTP 713 850 forinttal, és csak kicsit van lemaradva a Prémium Egészségpénztár, ahol a 750 ezer forint befizetésből 713 850 forint marad.

Fiatalok a tagok között: 1. MKB Pannónia, 2. Prémium Egészségpénztár 3. Patika Egészségpénztár

A harmadik szempont az volt, hogy mennyire fiatal a tagállomány. Ebben az összehasonlításban is az MKB Pannónia végzett az élen a vizsgált pénztárak közül, mivel tagságuk 45,3 százaléka van 16 és 40 év között. Szinte nincs is lemaradva tőlük az ezüstérmes Prémium Egészségpénztár 45,2 százalékkal, és a harmadik helyezett Patika Egészségpénztár is csak épphogy megelőzi a negyedik helyezett OTP-t (41,3 százalék és 41 százalék sorrendben).

Készítettünk egy összefoglaló infografikát is, ahol a fenti adatok összehasonlíthatóak. Kiindulási pontunk ugye egy 2015-ös körkép volt, ott még 100 ezer feletti tagsággal rendelkezett a Tempó és a Medicina Egészségpénztár is, de azóta mindkét intézménynek jelentősen csökkent a taglétszáma.

forrás:
https://www.penzcentrum.hu/biztositas/igy-is-elmehetsz-tappenzre-egy-forintot-sem-buksz-a-fizetesedbol.1062901.html

Nagycsaládosok ingyenes nyaralása – pályázat (2018.01.09.)

A nyugdíjasok után a nagycsaládosoknak is pályázatot hirdet a Magyar Nemzeti Üdülési Alapítvány. Az Erzsébet-program keretén belül lebonyolításra kerülő kiírásra január 15-től március 2-ig lehet pályázni azoknak, akik 3 vagy több gyermeket nevelnek és a családban az egy főre jutó nettó jövedelem nem haladja meg a minimálbért (138 000 forint). 

A Magyar Nemzeti Üdülési Alapítvány (MNÜA) az Erzsébet-program keretében a nyugdíjasok után a nagycsaládosoknak is üdülési pályázatot hirdet. A pályázó olyan 18. életévét betöltött magánszemély lehet, akinek családjában az egy főre jutó rendszeres havi nettó jövedelem nem haladja meg a 2018. január elsejétől hatályban lévő 138 forintos minimálbér összegét, valamint 3 vagy több gyermeket nevel(nek).

A pályázat benyújtásának előfeltétele, hogy a pályázó az erzsebetprogram.hu honlapon regisztráljon. Tehát a pályázatokat kizárólag elektronikus úton lehet beküldeni. A pályázói profil mellé kötelező a Hozzájáruló nyilatkozat személyes adatok kezeléséhez elnevezésű dokumentum is, amit szintén csak a honlapon található formanyomtatványként fogadnak el. Ha ez nincs csatolva, úgy a pályázat automatikusan elutasításra kerül. Ugyanez vár a hibásan, hiányosan kitöltött jelentkezésekre is, úgyhogy érdemes mindent nagyon körültekintően átnézni, ugyanis hiánypótlásra, javításra nincs lehetőség.

Fontos, hogy a pályázatban szerepeltetni kell azon 3 vagy több gyermeket, akik a pályázati kiírás feltételeinek megfelelnek és az üdülési támogatás felhasználásában ténylegesen részt vesznek majd. Kikötés, hogy a már benyújtott pályázatban megjelölt személyek későbbi módosítására nem lesz lehetőség!

A pályázatok beküldését ilyen formában legkésőbb március 2. napjáig várja az MNÜA. Elnyert támogatások esetén a pályázó és házas- vagy élettársa, valamint a pályázat benyújtásakor a 14. életévét már betöltött gyermeke 5 000 forint/főpályázati hozzájárulás befizetésével, illetve a pályázat benyújtásakor a pályázó 3-14 életév közötti gyermeke 2 500 forint/fő pályázati hozzájárulás befizetésével veheti igénybe az elnyert üdülési támogatást. Bár a 3 év alatti gyermekekért nem kell hozzájárulási díjat fizetni, fontos hogy a pályázói profilban kötelező megadni az ő személyes adataikat is.

A pályázó a benyújtási határidőt követően legkésőbb 2018. március 19-ig kap tájékoztatást az MNÜA-tól (e-mailben) pályázatának feldolgozási eredményéről. Sikeres pályázat esetén a hozzájárulások befizetésének határideje 2018. április 20.

Az elnyert üdülési támogatásokat az Erzsébet-program honlapján feltüntetett szálláshelyeken lehet felhasználni üdülési időszaktól és helyszíntől függően 5 nap / 4 éjszaka vagy 4 nap / 3 éjszaka időtartammal. Fontos, hogy az elnyert támogatás nem terjed ki a szálláshelyre történő utazás megszervezésére, valamint az utazás költségeinek fedezetére sem. A pályázatnyertesek legkésőbb 2018. december 20-ig használhatják fel a támogatást, ezután az érvényét veszíti, és a befizetett pályázati hozzájárulások visszafizetésére nincs lehetőség.

ELISMERÉS – a beás nyelv képzője (2018.01.08.)

Pályáját 1985-ben kezdte a bonyhádi Széchenyi István Általános Iskolában. 1988-tól négy éven át a szekszárdi Garay János Gimnázium tanára volt. 1997 és 2002 között a Janus Pannonius Tudományegyetem Nyelvtudományi Tanszékén a Romológia specializáció vendégtanára. 1992-től 2002-ig a pécsi Gandhi Alapítványi Gimnázium iskolaalapító nyelvtanára. Emellett 1994-től négy éven keresztül a Kaposvári Csokonai Vitéz Mihály Tanítóképző Főiskolán vendégtanárként beás nyelvet oktatott. 2008-ben a budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetem Pedagógiai és Pszichológiai Karán az Interkulturális Pszichológia és Pedagógiai Központján részmunkaidős adjunktus. Közben 2002 és 2011 között a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Neveléstudományi Intézet Romológia és Nevelésszociológiai Tanszékén egyetemi adjunktus. 2008-ban doktorált. 2011 óta tanszékvezető, egyetemi docens, habilitált doktor. Jelenleg az egyetemen működő Profex Beás Nyelvvizsgahely vezetője.

Tudományos kutatási programok vezetője és résztvevője, publikációk és önálló könyvek szerzője. Kutatási területei a szociolingvisztika, a társadalmi nem és nyelvhasználat, a nyelvpolitika, a nyelvi emberi jogok, a kisebbségi nyelvoktatás, a kisebbségi nyelvhasználat. Oktatási területe a nappali, levelező és PhD romológia szakos hallgatók nyelvészeti és beás nyelvi képzése.

2003-ban Solt Ottília-díjban, 2006-ban Trefort Ágoston közoktatási díjban, 2007-ben a Baranya Megyei Cigány Önkormányzat díjában, 2007-ben a Baranya Megyei Nemzeti és Etnikai Kisebbségekért díjban, 2012-ben Nemzetiségekért Díjban részesült.
forrás:
https://www.bama.hu/kultura/helyi-kultura/dr-orsos-anna-kapta-faluhelyi-ferenc-dijat-1205619/

 

Tarifamódosulás – tartós ápolás (2018.01.08.)

Sok nyugdíjas havi 50 ezer forint támogatást kaphat – itt a részletek
Három feltételnek kell megfelelnie 2018. január 1-étől azoknak az embereknek, akik legalább húsz éven keresztül a saját otthonukban ápoltak beteg gyermeküket.
Az így megkapható támogatás összege 50 ezer forint.

Akár fél évre visszamenőlegesen is járhat a tartós ápolást végzők időskori támogatása, ha az igénylők megfelelnek a törvény által támasztott követelményeknek. Az adózóna.hu összesítése szerint ez azoknak jár, akiknek megállapított öregségi nyugdíjuk van, a nyugellátást megelőzően a gyermeküket 20 évig otthon ápolták és ehhez ápolási díjat vettek igénybe, melyből legalább egy évet úgy, hogy az emelt összegű vagy kiemelt összegű díjat kaptak. Az igazolásokat a kérelmezéskor nem kell csatolni, elég csak nyilatkozni róluk.
Fontos, hogy a legfontosabb a gondoskodási időszak hossza az elsődleges. Ha ez önmagában nem éri el a 20 évet, akkor maximum 10 évvel kiegészíthető a tartósan beteg vagy fogyatékos gyermekre tekintettel folyósított gyes idejével is.

Ha valakinek jár az 50 ezer forintos támogatás, akkor azt a jogosultság megállapítása előtti hat hónapra visszamenőleg megkaphatja. Tehát, aki már 2018. január 1-jén megfelelt a feltételeknek, nem kell aggódnia, ha nem tudja azonnal benyújtani az ellátásra való igényét. A támogatás a jogosultság kezdő hónapjára tekintettel is teljes összegben jár.

A támogatást az illetékes járási hivatalnál kell igényelni. Az ehhez szükséges nyomtatvány (mind papíralapon, mind pedig elektronikus formában) tölthető le majdan a kormányzati portálról vagy a központi nyugdíjbiztosítási szerv (MÁK) honlapjáról. De az Adózóna szerint a szükséges nyomtatvány egyelőre még nem elérhető.
- forrás:
https://www.napi.hu/magyar_gazdasag/sok_nyugdijas_havi_50_ezer_forint_tamogatast_kaphat_itt_a_reszletek.654337.html

Lakásétterem – sikertörténet (2018.01.06.)

Az volt az álma, hogy a szegényeknek főzhessen

Amikor két és fél éve megnyitotta az ország első cigány lakáséttermét, nem várt csodát.
De Várnai Annával mégis megtörtént, amire nem is számított: a pécsi négyemeletes aljában lévő, egyszerűen berendezett kis éttermébe nagykövetek járnak kakaspörköltet kóstolni, asztalt alig lehet foglalni, a helyiek szerint pedig ő az év embere Baranyában. És bár ezeknek mind nagyon örül, Anna a legnagyobb csodának mégis azt tartja, hogy ma már olyanoknak is főzhet, akik nem tudnak fizetni érte.

Ember, te engem itt ne fotózzál! Különben sem kaptunk még semmit, nincs mit nézni!”

 

– kiabál rá fotósunkra az asztalnál ülő, telefonját nyomkodó, középkorú nő. Várnai Anna és az általa vezetett Színes Gyöngyök Egyesület lakáséttermében, a pécsi Kóstoldában vagyunk. Az ingerült nőről először mindenki azt hiszi, hogy a rászorulóknak tartott ételosztásra érkezett, de hamar kiderül, hogy valójában azt sem tudja, hol van. Előbb azt mondja, hogy a mátrai szeretetszolgálat ruhaosztására jött, majd Anna felvilágosítja, hogy a mátrai az Máltai, de ők itt nem osztanak semmit, viszont lehet enni egy tányér babfőzeléket csirkepörkölttel. A nő azonban tovább mondja a magáét, sokadik felszólításra hagyja csak el a helyiséget, és a mínuszok ellenére még az étterem előtt is jó háromnegyed órát kiabál. Végül kihívja a rendőröket is, azt állítva, hogy bent négyen rontottak rá.

Pedig bent nem ez történik, mindenki békésen eszi az elé rakott ételt, csak csendben hüledeznek a történteken. “Itt lakik a Fekete gyémánt téren, tudom ki ez, mindig mindenhova odamegy balhét csinálni” – törli meg a csirkepörkölttől pirossá vált száját egy nő. Anna is csak mosolyog a történteken, azt mondja, legalább láttuk mi is, hogy ilyen is van. Közben a lányát nyugtatja, akit láthatóan nagyon felzaklatott az előbbi jelenet.

Várnai Anna középen | Fotó: Magócsi Márton
Várnai Anna középen | Fotó: Magócsi Márton

Várnai Annáról és egyesületéről több mint két éve írtunk először: akkor nyitotta meg a pécsi meszesi városrészben hagyományos, cigány ételeket kínáló lakáséttermét. Az egyik panelház aljában található, nagyjából 30-40 négyzetméteres vendéglátó egység kettős céllal jött létre: mindenki egyen jókat, de közben hozzák közelebb a többségi társadalom tagjait a cigány emberekhez. Bár Anna a város másik végében lakik, azt mondja, jó döntés volt ide tenni az éttermét. “Ezen a környéken nagyon nem szoktak jó dolgok történni”.

Jelenetek a lakásétterem elmúlt éveiből a falon | Fotó: Magócsi Márton
Jelenetek a lakásétterem elmúlt éveiből a falon | Fotó: Magócsi Márton

2015 nyarán még azt mondta, csodát nem várnak, beérnék annyival, ha az előítéletek csökkennének. Az azóta eltelt idő azonban bőven bebizonyította, hogy ennél jóval több is történt. A heti egyszeri nyitvatartásból heti három-négy lett, 38 főnek tudnak munkát adni, megfordult náluk a volt amerikai, az indiai és izraeli nagykövet, politikusok, színészek, konferenciákra hívják őket. Anna ráadásul nemrég az év vállalkozója tiszteletére rendezett iparkamarai ünnepségen az Év Embere Baranyában díjat is átvehette. Erre azért is különösen büszke, mert a díjról hétköznapi emberek döntöttek, a Facebookon lehetett rá szavazni, így a nép akarata érvényesült, nem a politikáé – nevet.

Fotó: Magócsi Márton
Fotó: Magócsi Márton

A siker egyik legfontosabb hozadéka Anna számára mégis az, hogy megengedheti magának, amiről az elején még csak álmodott: azoknak is főzhet, akik nem tudnak érte fizetni. “Már annak idején, amikor megálmodtam a lakáséttermet, szerettem volna, hogy ne csak azoknak tudjak főzni, akiknek van rá pénzük, hanem azoknak is, akiknek nincs” – meséli. Ők pedig vannak szép számmal, egymásnak adják a kilincset órákon keresztül. Főleg nők jönnek, valaki a gyerekét is magával hozza.

A szakácsnők délelőtt 11 óta főznek, egy-egy ilyen osztásra 100-150 adagot készítenek. Ez legtöbbször arra is elég, hogy aki a helyszínen jól lakott, még vinni is tud magával haza egy adagot. Van, akinek egy ötliteres műanyag jégkrémesdobozt töltenek meg a főzelékkel és a pörkölttel. Havi egyszer főznek, de élelmiszert majdnem minden nap osztanak. Az Aldiból és a Tescoból hozzák el esténként a megmaradt, de fogyasztásra még teljesen alkalmas pékárut, zöldséget és gyümölcsöt.

A péksüteményeknek nagy a keletje, egy nyugdíjas nő előbb a túrós bukta után kérdez, majd a felajánlott csokis muffint elfogadva arról érdeklődik, hogy van-e kakaóscsiga, a magokkal megszórt zsemlét pedig köszöni szépen nem kéri. Anna egyik munkatársa végtelen türelemmel felel az egyre felmerülő igényekre, így, a beszélgetés több pontján már szinte végtelennek tűnő igényáradat ellenére, végül csak megtelik az a szatyor pékáruval.

Annát nem zavarja, ha valaki fumigálja, amit adnak, szerinte attól, mert valaki szegény, még nem köteles mindent elfogadni, joga van elmondani, ha valami nem ízlik neki. Ezt annyira így gondolják, hogy csak olyan ételeket főznek az ebédosztásra, amit ők maguk is megennének, és az étterem fizetős vendégei elé is bármikor letennének.

A néni még egy üres műanyagdobozt is odanyújt az egyik szakácsnőnek, szeretne hazavinni is. “Inkább mi együk meg, nem? Mint azok a migránsok. Miért nem viszi haza magához a Soros őket, ha annyira szereti” – mormogja magának a néni, miközben óvatosan táskájába helyezi a főzelékes dobozt.

Fotó: Magócsi Márton
Fotó: Magócsi Márton

Egy másik nő lassan feláll az asztaltól, a hasát fogja. Látszatra nincs ötven kiló, azt mondja, annyira tele van, hogy mozdulni sem tud. “Én nem fogok ma már vacsorázni, az biztos” – mondja, erre Anna párja azt feleli, hogy messze még az este, vigyen magával mégiscsak egy újabb adagot.

Anna az egyesületet azért hívta életre, mert szerette volna, ha a cigány asszonyok és lányok kicsit elszakadnak a családi tűzhely mellől, és ki mernek állni a saját véleményükért, céljaikért. Több korábbi munkatársuk is ma már a városban dolgozik: valaki az Aranycipóban lett felszolgáló, de volt olyan nő, akit az E.on-hoz vettek fel, míg más a Vöröskereszthez ment. Anna szerint fel kell rázni a cigány nőket, ha fáj is, de akkor is a szemükbe kell mondani, hogy legyenek kicsit tudatosabbak, hogy ne érjék be annyival, hogy a segélyből élnek. “A minimális erőfeszítést az önállóságra mindenkinek meg kell tenni, vagy legalább megpróbálni” – mondja.

Fotó: Magócsi Márton
Fotó: Magócsi Márton

Anna egy Szigetvár melletti zsáktelepülésre született, szegények voltak, de azt mondja, azon különleges emberek közé tartozott, akikkel játszott gyerekkorában az édesapja. A Kóstoldában főzött receptek nagy részét is otthonról hozza, sosem felejti el, amikor édesanyja a saját maga sütötte óriási kenyeret behozta az asztalhoz, az édesapja pedig megtörte. A receptek pedig eléggé bejöttek. Amikor Colleen Bell, volt amerikai nagykövet nálunk járt, a titkára előzetesen azt kérte Annáéktól, hogy ötven percbe férjen bele az egész ebéd, mert feszített a programjuk. Bell tyúkhúsleveset, cigánylecsót, kakaspörköltet és rétest kapott, és végül két és fél órát maradt.
- forrás:
https://abcug.hu/az-volt-az-alma-hogy-szegenyeknek-fozhessen/

Támadják a Tanodát – pécsi punyaburger (2018.01.06.)

Teljesen berezelt tőlük a kormány, pedig csak segítenek a gyerekeknek

A kormány szerint idegen érdekeket szolgálnak, és veszélyt jelentenek az emberekre.
Az Emberség Erejével Alapítvány azzal lett híres, hogy hamarosan százmillió forintnyi Soros-pénzt oszthat szét dél-dunántúli civil kezdeményezések közt. Valójában viszont ez is csak egy új projekt az alapítvány életében, amely évek óta próbálja segíteni a hátrányos helyzetű pécsieket. De vajon mit csinálnak pontosan? Elmentünk a tanodájukba, hogy megnézzük. 

Bettina sokáig azzal próbálta felhívni magára a figyelmet, hogy agresszív volt és csúnyán beszélt. Még a felnőtteknek is nekiment, rugdosódott, harapdált akkor is, ha éppen segíteni akartak neki. Nehezen bírtak vele az iskolában és a tanodában is, de világos volt, hogy a viselkedésével azt üzeni, segítségre van szüksége. Bettina ugyanis egy népes, gyárvárosi családban él Pécsen, ahol a sok testvére mellett alig jut rá figyelem.

“Ő volt az első, akit elvittünk lovagolni, és óriási változást értünk el nála. Végre van egy program, amelyen rendszeresen részt vesz, amikor csakis rá figyelnek, de neki is figyelnie kell az állatra. Ma is előfordul, hogy megpróbálja bontani a rendet, de távolról sem víselkedik úgy, mint régen” – mondta Bettináról Tasnádi Zsófia, az Emberség Erejével Alapítvány tanodájának vezetője. A lovaglás azóta óriási divat lett a gyerekek körében, még a karácsonyi adománygyűjtést is erre építették. De nem mehet akárki lovagolni, csak aki egyezséget köt a mentorával arról, hogy cserébe változtat valamilyen rossz szokásán. “Úgy látszik, működik” – bizakodott Tasnádi.

Tasnádi Zsófia | Fotó: Magócsi Márton
Tasnádi Zsófia | Fotó: Magócsi Márton

Az Emberség Erejével Alapítvány felel a Soros György által alapított Nyílt Társadalom Alapítvány új, dél-dunántúli programjáért. Ennek keretében hamarosan százmillió forintot fognak szétosztanikörnyékbeli civil kezdeményezések között, amivel kiverték a biztosítékot a kormánypártoknál. Annyira, hogy a kormányközeli médiumok hetek óta “Soros-kampányközpontként” és “bevándorlásszervező irodaként” hivatkoznak az Emberség Erejével Alapítványra, amely a kampány miatt még a leendő albérletétől is elesett. “Nem gondoltam, hogy ennek ekkora visszhangja lesz. Nem számítottam rá, hogy megpróbálnak kiutálni minket a városból, és végképp nem hittem, hogy három hét után is ez lesz a téma. Pedig akár gondolhattam is volna”.

Bár az alapítvány csak mostanában lett országosan ismert, Pécsen régóta aktívak. 2010 óta foglalkoznak ifjúságsegítéssel a Gyárvárosban, Pécs egyik leszakadó részében, négy éve pedig megnyitották az Élmény-Tár Tanodát, ahová 25 hátrányos helyzetű gyerek jár be nap mint nap, és további negyven gyerekkel vannak rendszeres kapcsolatban.

De mi történik valójában a tanodában, ahol a kormány szerint idegen érdekeket szolgálnak ki?

Aki ismeri őket, nem fél tőlük

Amikor szenteste előtt néhány nappal a tanodában jártunk, tizenegynéhány gyerek szorgoskodott a karácsonyi üdvözlőlapokon. Azért csak ennyi, mert a decemberben szokásos iskolai betegséghullám sokakat elért a tanodás gyerekek közül is. “A sütivásárra készítjük őket” – mondta Fúrós Anita mentor, miután megdicsérte egy kisiskolás lány karácsonyfáját. “Akik hoznak süteményt, azok ingyen kapnak üdvözlőlapot, másoknak pénzért áruljuk. De ez nem új, évek óta csináljuk”.

Anitán kívül két másik mentor dolgozik a tanodában, mindnyájukhoz körülbelül tíz-tizenkét gyerek tartozik, így jön ki a három mentorcsalád. Ők egész évben együtt dolgoznak azért, hogy az év végén elérjenek valamilyen, általuk kitűzött célt, mondjuk, hogy elmehessenek egy ottalvós kirándulásra vagy egy balatoni biciklitúrára. Ha év végére elég pontot összegyűjtenek, megkapják a jutalmat, de ehhez minden hónapban részt kell venniük egy csapatversenyen, ahol bemutatkozó videókat készítenek, fotóznak, vagy éppen városismereti vetélkedőre mennek. “Minden család elérheti a célját, tehát nem egymással versenyeznek. A lényeg, hogy együttműködésre ösztönözzük őket” – mondta Tasnádi.

“A saját mentoráltjainkra különösen odafigyelünk, folyamatosan kapcsolatban vagyunk a tanáraikkal és a szüleikkel, segítünk elsimítani a konfliktusokat. A szülők máshogy viszonyulnak hozzánk, mert mi nem vagyunk olyan formálisak, úgy beszélünk velük, ahogy mi egymás közt. De ez érthető is, hiszen egy tanárhoz húsz gyerek tartozik, és az egy egész más feladat” – mondta Anita. Az egyik lány például nemrég lógni kezdett az órákról, a tanodás mentorok pedig sokat dolgoznak azért, hogy kiderítsék, miért lehet ez.

“A családgondozók is örülnek, hogy ott vagyunk a gyerekek életében” – mondta Pintér Emese, egy másik mentor, aki szerint pont az ilyen együttműködések miatt nevetségesek a róluk szóló lejárató cikkek. A tanoda munkatársai úgy érzik, akikkel napi kapcsolatban vannak, azok a Soros-ellenes kampány beindulása óta sem tekintenek rájuk másképp, mint korábban. “Hiteles számukra, amit csinálunk”. Tasnádi szerint ezt bizonyítja az is, hogy hiába a médiafelhajtás, továbbra is sokan adományoznak nekik. Amikor találkoztunk, épp a pécsi egyetemről hívta őt egy tanár, hogy nincs-e szükségük véletlenül egy kanapéra.

Bár az alapítványnak általában nincs kapcsolata az önkormányzattal, általában jó kapcsolatuk van a különböző intézményekkel.

“Az egyik gyárvárosi udvarban több olyan család is lakik, akiknek a gyerekei hozzánk járnak a tanodába. Így találtak meg minket azzal a problémával, hogy tarthatatlanná vált a vécéhelyzet, nem lehet kiszippantani a derítőket. Ebből elindult egy érdekérvényesítő tevékenység. A családsegítő központtal és más civilekkel együtt összeszedtük, mi mindent kellene helyrehozni az udvarban. Úgy látjuk, hogy a lakásokat fenntartó cég is felismerte, hogy a mi munkánk az ő dolgukat is megkönnyíti, hiszen személyes kapcsolatban vagyunk azokkal az emberekkel, akik az ő házaikban laknak. Így ők is hatékonyabban tudnak beszélni velük, ha a házak rendben tartásáról, a lakbérrendezésről vagy a jogviszony kérdéséről van szó” – mondta Tasnádi, aki szerint ilyen ügyekben fontos az együttműködés, és nagyon bízik a párbeszéd folytatásában.

Nem mindegy, megtapsolják-e őket szép olvasásért

Korábban ugyan nem tudtak minden nap nyitva tartani, most egész héten fogadják a gyerekeket a tanodában. “Hétfőn és kedden délután négytől hatig képességfejlesztő foglalkozásokat tartunk. Színjátszás, zenélés, meseolvasás, meseírás, társasjáték, informatika” – sorolta Tasnádi, mi mindent csinálnak. “Ezeket a mentorok és a gyerekek közösen találják ki, próbáljuk őket variálni, hogy ne legyenek unalmasak”.

“Sok tanoda csak a képességfejlesztésre koncentrál, és szerintünk is ez a legjobb módja a gyerekek fejlesztésének. De rá kellett jönnünk, hogy muszáj segítenünk a gyerekeknek az iskolai dolgokban is. Naprakésznek kell lenniük, mert óriási sikerélmény, ha bemennek, és végre nem megrovást kapnak, amiért nincs kész a leckéjük, hanem megtapsolja őket az osztály, amiért olyan szépen olvasnak” – mondta.

Fotó: Magócsi Márton
Fotó: Magócsi Márton

Ezért szerdától péntekig délután kettő és négy közt egyénileg foglalkoznak a gyerekekkel: átveszik a tananyagot, házi feladatot írnak, átnézik a problémás részeket a témazáró előtt.  Ezzel nem a mentorok foglalkoznak, hanem az a harminc önkéntes, akik a kötelező iskolai közösségi szolgálat, az egyetemi gyakornokság vagy sima kedvtelés miatt csatlakoztak. Ők a mentorokkal ellentétben nem is kapnak fizetést a munkájukért. “Vannak középiskolások, egyetemisták, velem egykorúak és idősek is”.

Négykor viszont vége a tanulásnak, és indul a tematikus délután. A csütörtök például az alkotós nap, vagyis a gyerekek kézműveskednek, rajzolnak vagy főznek, szerdán pedig sportolnak, sőt beindították az újságíróműhelyt is, hogy feldolgozzák az elmúlt egy év eseményeit.

“Szeretnénk feléleszteni a gyerekekben a vállalkozószellemet. A cél, hogy minél többször kerüljenek olyan helyzetbe, ahol sokféle emberrel találkoznak, sokféleképpen kell reagálniuk”. Ezért is vezették be a mannarendszert, ami azt jelenti, hogy a gyerekek mindenféle apró aktivitásért cserébe pontokat kapnak. Például azért, ha eggyel jobb jegyet hoznak az iskolából, mint legutóbb, vagy ha segített otthon kitakarítani. A pontjaikat minden hónapban beválthatják egy mannavásáron, ahol egyrészt játékokat, édességeket, könyveket és képregényeket, másrészt szabadidős programokat vehetnek maguknak.

“Színház- és mozijegy, uszoda, planetárium” – sorolta Tasnádi, hová szokták elkísérni a gyerekeket. “Maguktól nem nagyon mozdulnának ki ebből a városrészből, így viszont új impulzusok érik őket. Főleg a városon belül mozgunk, de voltunk már Budapesten, Szegeden és Berettyóújfaluban is”.

Sínen a punyaburger

Az alapítványnál arra is rájöttek, hogy akkor tudnak igazán sokat segíteni a gyerekeknek, ha a szüleik problémáival is foglalkoznak. “Az egyik utcában nagyon nagy volt a sár, ezért a gyerekek mindig koszosan értek be az iskolába és az óvodába. A szülőkkel beszélgetve kiderült, hogy ez nagyon zavarja őket, ezért létrejött egy érdekérvényesítő csoport. Aláírást gyűjtöttünk és beadványt írtubk az önkormányzatnak, hogy betonozzák le az utat. A nagy részét meg is csinálták”.

Ebből az apró ügyből jött létre a szülőklub, amelynek az ételosztását nemrég a pécsi Fidelitas is megzavarta. De szerveztek már interaktív gyárvárosi sétát is: “Ezt két helyi cigányasszony vezeti, akik elmesélik, hogyan alakult az elmúlt harminc évben a városrész története, mit jelent a mélyszegénység, és milyen a cigány-nem cigány együttélés errefelé” – mondta Tasnádi. A sétákon bárki részt vehet, októberben például negyven tanárnak tartottak túrát.

Fotó: Magócsi Márton
Fotó: Magócsi Márton

“Az is kiderült, hogy imádnak főzni, úgyhogy ma már rendszeresen ők készítik az ebédet a gyerekeknek szervezett programjainkon is”. Sőt, nemrég azon kezdtek gondolkodni, hogyan lehetne cigány mozgóbüfét csinálni egy társadalmi vállalkozás keretében. Az alapötlet már adott: a punyába, más néven bodagba, vagyis a cigány kenyérbe cigánylecsót tesznek, ebből lesz a punyaburger. “A tanárokkal közös sétán már leteszteltük, és kipróbáltuk egy ormánsági fesztiválon is, ott nagy sikere volt. Ez nagyon sokat segíti a szülőknek az önbizalmuk javításában, hiszen sokszor csak a kudarccal találkoznak: a gyerek már megint egyest kapott, már megint kirúgtak, már megint nem voltam elég jó. Szeretnénk, ha itt sikeresnek éreznék magukat, és boldogok lennének”.
- forrás:
https://abcug.hu/teljesen-berezelt-toluk-kormany-pedig-csak-segitenek-gyerekeknek/

Gilvánfa – történelmi találkozó (2018.01.02.)

Röhrig Géza: Piros cérnát kötnék az emberek lábujjára
Nagy József
Pető Péter
Nagy JózsefPető Péter2018. 01. 01. 14:00

Gilvánfán, az ország legszegényebb településeinek egyikén néztük meg őt, falubeliekkel beszélgetett hitről, életről, filmről, politikáról, az intézetben töltött évekről. Mesélt nekik egyebek mellett a lábujjra kötött piros cérnáról.
Aztán végtelen hosszúságú interjú készült az Oscar-díjas Saul fia főszereplőjével, de hát azért munkaszüneti nap az újév, hogy olvassunk békésen.

Nekünk is elmondja a cérnás mesét?
- Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy zsidócska. Elment a gőzfürdőbe, és amikor látta a sok egyforma, meztelen, szakállas-pajeszos férfit, megállt benne az ütő, hogy ő itt el fog keveredni. Piros cérnát kötött hát a nagylábujjára, hogy még véletlenül se téveszthesse össze magát valakivel. Csakhogy a vízben letekeredett valahogy a nagylábujjáról a fonál, s beleakadt egy másik zsidócska bütykébe. Meglátva a piros zsineget a pasas lábán, emberünk zavartan odasomfordált hozzá: „Elnézést, uram, azt tudom, hogy maga kicsoda. De akkor ki vagyok én?”
Tanulság?
- Mindig csak a másiktól tudhatod meg, hogy ki vagy.
Az ön esetében ki volt az a másik, akitől megtudhatta, kicsoda?
- A szülő olyan, mint a vese: kettő kéne, ám eggyel is elboldogulunk még. A lényeg, hogy legyen, aki továbbadja a családi kódot: ez a mi történetünk, ezek a hőseink, a szokásaink. Ez pedig a szennyes. Erről nem beszélünk. Nálam hiányzott e láncszem. Gyerekként az intézetben megkérdeztem az egyik nevelőtől, hogy hívják az anyámat. Nem mindegy? – ezzel pattintott le.
- Utóbb volt ereje megkeresni az édesanyját?
- Kamaszon elmentem az Országos Nyilvántartóba. Akkoriban nem dívtak még személyiségi jogok, megmutattam a flepnimben a nevét, s secperc alatt kiadták a lakcímét. Az Örsön fel is ültem a megfelelő buszra, ám néhány megálló után azt vettem észre, hogy elment a hallásom. Pszichés dolog. Így reagált a szervezetem. Többször nem próbáltam. És most már végleg le is csúsztam róla. Tavalyelőtt meghalt szegény. Nemrég azzal vigasztalt valaki, hogy a túlvilágon találkozunk majd. Engem azonban a túlvilág hidegen hagy. Egy midrásban Mózes, midőn a százhuszadik szülinapján közli vele az Úr, hogy kiteltek a napjai, arra kéri az Örökkévalót, hadd legyen egy a mező vadjai közül. Hániách oti k’chájot hászáde. Isten azonban hajthatatlan. Mózes tovább könyörög. Hadd maradhassak akkor a világban madárként. Hániách oti báolám háze káof. Látják, valahogy így vagyok ezzel én is. Inkább lennék a földön egy katicabogár, mint üdvözült lélek a legmagasabb mennyben.
Sose látta az édesanyja arcát?
- Tizenkét évesen a kerületi gyámhatóságban épp arra vártam, hogy leszereljenek a gyermekvédelemtől. Hirtelen megakadt a szemem egy okirathoz tűzött igazolványképen. Mint kiderült, anyám mosolygott rám onnan váratlanul. Soha életemben nem láttam őt azelőtt. Elkértem, s hosszú éveken át őrizgettem ezt a féltenyérnyi, matrózblúzos fotót. Gyűrődött, fényesedett, ezüstösödött a kép, míg nemegyszer berúgtam és elégettem egy hamutartóban. Hogy ismerem-e az arcát? Nem. Nem, hiszen, ha orrot látunk, szemet, ha valakinek az állát vagy a homlokát látjuk, s ezeket még ráadásul részletesen föl is tudjuk magunkban idézni, akkor úgy fordultunk a másik ember felé, mintha egy tárgy felé fordultunk volna. A másik emberrel való találkozás legbiztosabb jele, ha nem is emlékszünk a szeme színére, írja Lévinas. Az emberi arc isteni. Nincs nála se szebb, se undorítóbb, se kiszolgáltatottabb, se kegyetlenebb. Megvakulása után Milton az Elveszett Paradicsom harmadik könyvének elején sorra vette, mi fog neki a sötétben leginkább hiányozni. A listát a legfájdalmasabb veszteséggel zárja: human face divine. Ám épp azért, mert epifánia, az emberi arc inkább hallható, mint látható. Anyám valódi arcát tehát, mivel az számomra kizárólag abban a tekintetben nyilvánulhatna meg, amellyel ő rám néz, vagy azon szavakban, melyeket ő intéz hozzám személyesen, egyáltalán nem ismerem. S hogy ki volt ő? Holdkráternyi lyukak tátonganak ebben a történetben. Azt tudom, hol és miként találkoztak a szüleim. Anyám aznap hajnalban szabadult. Estefelé beült a Kék madárba. Ez egy ismert presszó volt a Nagykörúton. Apu rendelt neki a pincérrel egy Unicumot. Anyám visszaküldte azzal, hogy a rumot szereti. Kilenc hónapra rá megszülettem én.
- Így szól a fáma. Még a méhében voltam, amikor újra letartóztatták. A sarki virágos, Maruska néni mesélte mindezt, aki jól ismerte anyámat. Együtt nőttek fel, ugyanannak a falunak a legvégén. Abból a kevésből, amit tudok, úgy sejlik, anyám szerelemről szerelemre tengődött. Apu volt a kivétel. Hozzá, mint egy költözőmadár az óceánjáróra, inkább csak megpihenni szállt le. Írt is neki egy levelet a sittről, amiben kábé ez áll: „Te úgy szerettél engem, ahogy egy férfi egy nőt csak szeretni tud. Teljes szívedből. Én ezt sajnos nem voltam képes viszonozni.”

Fotók: Neményi Márton

Honnan tud a levélről?
- Apu határidőnaplójában találtam. Ami apu öltözőszekrényében maradt, azt Jenő bácsi, a brigádvezetője, belegyömöszölte egy műanyagzsákba. Amikor nagykorú lettem, úgy ahogy volt, odaadta az egészet. Egy munkásszállón laktam épp. Ledobtam a szütyőt, de csak másnap nyitottam ki. Tudtam, hogy bőgni fogok, megvártam hát, míg tiszta a terep. A határidőnaplón kívül egy flakonjába kövült tojássamponból, két jégeralsóból és egy zöld frottír törülközőből állt az örökség. Ja, egy aktatáska is volt még a zsákban. Ebben tartotta apu a sakkal kapcsolatos cuccait.
Sosem látta az édesanyját, mégis verset írt a találkozásukról, olyan versszakokkal, hogy “két kezem a torkán/ szorítom lilul/ megdöglesz boszorkány”.  Az a vers vége hogy “az üveg pálinkát basztam csak a falhoz”.
- Most harmadszor édesezték le. Szerintem ennyi mára pont elég. Gondolok rá, igen. Úgy is mint bűntársamra, hisz hajdan rengeteget hazudoztam miatta. Tizennégy évesen például, amikor az első szerelmem anyja a vasárnapi ebédnél megkérdezte, „és mondja, Géza, a maga szülei mivel foglalkoznak?” – erre ott és akkor mégis mi lett volna a helyes válasz? Hogy anyám ismét a kalocsai fegyház tartós vendégszeretetét élvezi? Ez a mondat nem fért ki a számon. Helyette hantáztam. Legtöbbször akkorát, hogy azt már csak én voltam képes elhinni. Elképesztő vadságokba tudtam beleélni magam. Egy időben azt mondtam például, hogy Domján Edit és Latinovits Zoltán szerelemgyereke vagyok. Láttam róluk egy közös fotót. Ez föllobbantotta a képzeletemet.
A vers indulata igazi, a sztori fikció?
- Így van. Ezt-azt kiderítettem azért róla. Tudom, miért ült. Tudom, hogy van egy bátyám és egy nővérem, s hogy őket is menhelybe adta. Tudom, hogy ő is a szülei nélkül nőtt fel. Tudom, hogy kamaszon egy debreceni kórházban takarított, s beleszeretett egy nála jóval idősebb betegbe az intenzíven. Hozzá is ment rögtön. Ott állt szájmaszkban az anyakönyvvezető a lélegeztetőgép mellett. Egyszer elmeséltem valakinek ezt a történetet. Szerinte anyám csak a pasas pénzére hajtott. Én inkább apahiányra tippelek. Mindegy, hiszen,  ha mindent tudnék anyám életéről, óráról órára mindent, akkor se tudnék róla sokat. A cselekményvázlat ismerete ehhez messze nem elegendő. Valódi sorsunk ugyanis nem a téridőben játszódik.
Hanem?
- A lélek nem narrálható. Ha az volna, mi végre a művészet? A léleknek van története, de nem abban tárulkozik föl, hisz’ sosem az esemény, csakis annak belső tapasztalata számít. Erről azonban roppant nehéz beszámolni. Aki tehát leragad a láthatónál, s csak az életrajz miniciózus tényeit rakosgatja egymásra szép sorban, tévúton jár. Az ember több annál, amit tesz. Hát még annál, amit vele tesznek.
Kedvenc példám erre a bibliai Dávid. Őt nem lehet megismerni sem Sámuel két könyvéből, sem a Krónikák, sem a Királyok könyvéből. Aki az igazi Dávidra kíváncsi, annak a zsoltárokat kell elolvasnia. A Szentírás egyéb részeiben Dávid csupán mint hős, férj, király és apa jelenik meg. Ez mind Dávid, kétségtelen. Ám Dávid nem ennyi. Egy lélek rianásait a művészet képes csupán megosztani velünk a maga nemeuklideszi szökelléseivel. Ezen interjú olvasói is valósabb véleményt alkothatnának rólam, ha e beszélgetés alá, mondjuk, kitennénk egy eddig még sehol nem publikált versem.

origó

ne lökdössél már!
ezért kutattál föl?
hogy így az utcán
a nyílt utcán rám törj?

 

kezd újra
de most rendesen
mindent elmondok
haljak meg ha nem

 

üljünk egy padra
essünk túl rajta
aztán coki
te jobbra én balra

 

elmondom
hisz nagy vagy már a titkot
esküszöm a szent
szűzre hogy így volt

 

vízért mentem
sehol meg se álltam
férjem az okos
otthagyott a házban

 

s bár tettem
fokhagymát a bölcsőbe
nem riadt el
a rontás ördöge

 

belépve mindjárt
láttam kicseréltek
más volt az arcod
a kulád a térded

 

ríttál te is
hangom se kívántad
löktél rúgtál
a tejem kihánytad

 

mit tettem volna?
nem én szültelek
más volt a séród
más a kis kezed

 

a bába vágott
egy mogyoróvesszőt
’éjjel a parton
ezzel kenegesd őt’

 

’arra előgyün
a nádasból az anyja
előgyün
s a lajcsit visszaadja’

 

nyeltem a törkölyt
a békaugatásban
tízezer varangy
közepette álltam

 

’vetkőztesd le
állj terpeszbe
és üsd ahogy bírod
az Isten a bíród’

 

féltem rádsózni
a bába megintett
a szemedbe soha
sose ne tekintsek

 

nyeltem a törkölyt
a békaugatásban
tízezer varangy
közepette álltam

 

ő csak unszolt
‘gondolj lajcsikára
hát nem ő a lelked
legszebbik virága?

 

vagy ni gondolj erre
még a nevit se tudod
anya köll ennek is
üssed mán te bolond’

 

nyeltem a törkölyt
a vessző a kezemben
tízezer varangy
visszhangja bennem

 

‘bánod majd
hogy ilyen ócska voltál
ezzel itt
kinek kellesz most már’

 

‘nincs idő
az ég szerelmére
üssed vagy menjünk
ne nézz a szemébe’

 

‘ha nem kezded ütni
minden szíveddel
a fiad fog
elátkozni egyszer’

 

süllyedt a hold
a rigók ébredeztek
egyszercsak látom
csuromvér a tested

 

csoda hogy éltél
a bába mint a kámfor
többé sosem
látta a cigánysor

 

’erre gyün elő
meglásd a fiaddal’
ezt szajkózta
de nem jött csak a hajnal

 

gyerek voltam
tizenhárom
eredj szépen
Isten áldjon

 

vigyél körtét
hosszú az út
és ha tudsz
rám ne haragudj

Jöhet.
-Komolyan?
Miért ne. De még kicsit az édesapjáról. Négyéves volt, amikor elveszítette őt is.
- Jaj. Remélem azért beszélünk majd vidámabb dolgokról is. Apu autószerelő volt. Civilben sakk őrült. Már gyerekként fölállított egy sakktáblát a balatonlellei strandon. Fölírta egy kartonpapírra lóbetűkkel, hogy HA MATTOLSZ, KAPSZ EGY SZÁZAST. EGY PARTI: 20 Ft. Nagyon szépen keresett ezen. Zsinórban győzte le a melák felnőtteket. Az ő élete sem volt habos torta. Terhesen skarlátot kapott vele az anyja, így apu nyúlszájjal és félszemmel jött világra. A háború miatt egy szekéren menekült ide a család Szerbiából. Mikor véget értek a harcok, hiába tiltakozott Füst Milántól Kéthly Annán át Zsolt Béláig mindenki, Bácskában is beindult a svábok kitelepítése. Itt ragadt tehát a két Röhrig fivér, Fülöp és a bátyja, Frigyes.
Emlékszik az édesapjára?
- Apura? Viccelnek? Számomra ő jelentett mindent. Sajnos csak hétvégenként voltunk együtt.
A csecsemőgondozóból én egyenesen a ma is működő, Breznó utcai nevelőotthonba kerültem. Péntek délután jött értem apu, és hétfő reggel kéz a kézben mentünk vissza. Rengeteget fusizott. Feküdt az autó alatt a hullámpapíron, én meg ki-be fűztem a bakancsát. Ha eleredt az eső, bemásztam én is mellé. Ezt szerettem, mert onnan jól lehetett látni, melyik kocsi alatt gubbaszt macska. Az eső elől ők is odamenekültek. Mikor apu elkészült, kipróbáltuk a megjavított autót. Egy közeli cukrászdához vezettünk. Lúdlábat kért ő is, én is. Izgultunk, hogy legyen a szeletben rumos meggy. Ha az övében volt, mindig nekem adta. Bennem is úgy maradt meg, és a fényképekről is úgy látom, apu életvidám emberke volt. A játszmalapjait később elvittem Bilek nagymesterhez. Mint kiderült, az átlagnál tán jobban, de mélyen a versenyszint alatt játszott. Vidéki bajnokságokon nyert csupán néhány érmet. Hát nem gyönyörű? A sakk maradt egész életében a legfőbb szenvedély, anélkül, hogy abban valaha is vitte volna valamire. Aztán negyvenévesen, egy műtét során túlaltatták. Amikor először megint egyedül maradhattam vele, ráragasztottam az összes ABBA-matricámat a sírra. Akkor persze még nem tudtam, hogy az aba pont apát jelent héberül.
Tizenkét éves korában fogadták örökbe. A megelőző nyolc évről, az intézetis időszakból mi maradt meg?
- Mindenünk megvolt. Nekem pláne, hiszen engem apu brigádja patronált. Ez karácsonykor már-már kínos mértékű ajándékdömpinggel járt. Idejövet gondoltam épp arra, mily lehangoló, hogy mondjuk itt, Gilvánfán, egy átlagos baranyai apró faluban a szovjet alatt jobb körülmények uralkodtak, mint ma. Ez botrány.
A fóti Gyermekváros a rendszer kiemelt projektjének számított. Ami Rákosinak a Népstadion, az volt Kádárnak a Gyermekváros. Mindkettőre munkaversenyt hirdettek, és mindkettő újrahasznosítható eleme volt az állami sikerpropagandának. Kirakat, ahová protokollból mindig el is hozták a baráti országok küldöttségeit. Gyakran várt minket vasárnap egy szelet KGST-csoki az ebédlőasztalon. Fótot én kibírtam. Ennek egyik, s nem épp elhanyagolható oka, hogy az első néhány hetet leszámítva végig az ablak mellett volt az ágyam. Ez nagy kiváltság, és sok mindenért kárpótolt. Éjszaka nézhettem a lombokat.
Húsz éve a Narancsnak azt nyilatkozta, ír majd egy regényt a kezdetekről.
- El is készült hatszáz oldal.
Önmagának írta?
- Nem. Kedves szerzőm, Miguel de Unamuno a prózaírók között megkülönböztet tojásrakókat és elevenszülőket.
A tojásrakók cetliznek,nyers fogalmazványokat, verziókat írnak, s ebből a nagy fészekalja tojásból költik ki lassan, módszeresen a végső szöveget. Az elevenszülő magában érleli a tervet, s csak akkor ül le írni, ha már egész pontosan tudja, mit akar. Ilyen volt például Dosztojevszkij. Néhány hónap alatt megírt egy regényt. Szinte gyorsírással. Láttam a kéziratait. A lágyjeleket sokszor ki sem téve, óriási tempóban, áthúzások nélkül dolgozott. Az írók zöme tojásrakó. Nem transzban dolgozik. Ha éhes, észreveszi. Én az elevenszülők közé tartozom. Nyilvánvaló hátrányai ellenére ennek is megvannak a maga előnyei. Néha ülök csak le a géphez, akkor viszont megszűnik a világ. A fent említett kézirat is így született.
Mikor publikálja?
- Nem hajt a tatár. Kivárom a horatiusi kilenc évet. Pont a napokban szólt egyébként egy haverom, hogy Zamárdin, a nyaralójuk közelében talált egy elhagyatott, gazzal benőtt nevelőotthont, menjünk, nézzük meg. Lidérces volt látni a törött, csaptelep nélküli, alacsony mosdósorokat, a Kádár-címer fehér foltját a hajdani díszterem koszos falán. Még a házirendet is megtaláltam a romok közt. Igazi időutazás volt. Mintha tulajdon lelkem Trójáját ástam volna ki. S ami a legkülönösebb, néha szinte már hallottam is a gyerekeket. A Gyermekváros valóban város volt. Saját bolttal, kórházzal, postával, mi egyébbel. Erdőnk, tavunk, még pávánk is volt a portásfülke körül. Játszótérből is vagy ötre emlékszem. Az egyiken állt egy villamoskocsi. Az volt a kedvencem. Állandóan ment a cirkusz, hogy ki üljön a vezetőfülkében. Hiába volt azonban meseszép az őspark, hiába voltak rendesek a nevelők is, apu halála után úgy éreztem, nekem befellegzett. Igyekeztem tehát nélkülem élni. Máshol, másokban tölteni az időt. Többnyire képzeletbeli figurákról van szó. Önök, érthető módon, most kizárólag erről a Röhrig nevű manusról tudnak kérdezni engem, ám értsék meg, ő nekem csak a főhadiszállásom, az anyahajóm volt, s leginkább épp az ő szívétől igyekeztem a lehető legmesszebb kerülni.

Hogyan?
- Fantáziáltam. Nulla huszonnégyben. Ahogy maguk odamennek a függönyhöz, úgy slattyogtam én oda a szememhez. Belül éltem. Egy bitang vastag betonszarkofág mögött. Persze reagáltam arra, ami nap mint nap történt, ám a gyász miatt elemi érdekem fűződött ahhoz, hogy magamra kívülről, egyes szám harmadik személyben tekintsek. Megyek, megetetem ezt a bumburnyákot, gondoltam vacsorára indulva. Teljesen úgysem tudok megszabadulni tőle. Még amikor zuhanyoztam, azt is egyes szám harmadik személyben tettem: megyek, megmosom ennek az embernek a testét. Ezt a lehasadást egyébként olykor még ma is gyakorlom. Kihajolok az énből. Úgy járok, mint a zsidócska a mesémben, aki elhagyta a bütykéről a piros cérnát. Én azonban e cérnát Fóton szánt szándékkal téptem le magamról.
Hogyan lehet egyes harmadikban zuhanyozni?
- Túlélési stratégia. Nincs ebben semmi új. Ego nihil timeo quia nihil sum. Semmitől sem félek, mivelhogy semmi vagyok. Sok nehéz pillanaton átsegített már ez. Amikor találkoztam Kertésszel, elmeséltem neki, hogy a Kaddist olvasva az az érzésem támadt, élete első totalitarizmus élménye neki is a zaciból ered, melybe a szülei suszterolták be a válásuk idejére. Magához ölelt. Magda, a felesége később szólt, hogy erről ne faggassam. „Földúlja Imrét.”
Miért csak olyan későn fogadták örökbe?
- Fótról áthelyeztek a XI. kerületbe, hogy közelebb legyek az örökbefogadó családhoz. Hosszú éveken át húzódott az ügyintézés, félig már kint is éltem, de mivel anyám nem volt hajlandó rólam lemondani, teljesen mégsem tudtak elengedni. Fogalmam sincs, anyám miért nem írta alá a papírt. Bent ezt mindig nagyon negatívan állították be, mondván, hogy csak a családi pótlékra fáj a foga.
Látogatta önt?
- Egyszer. De kidobták. Állítólag botrányosan viselkedett, amit nem hiszek. Nekem persze csak másnap szóltak minderről. Hadd hangsúlyozzak azonban valamit. Én a mázlisták közé tartoztam. Két okból is. Egyrészt, szemben a többséggel, én végig külső iskolába jártam, másrészt, nyáron két hetet mindig az apám szüleivel tölthettem a Balcsin. Ez, mondjuk, nem volt ritkaság, hisz, akit lehetett, a szünidőben hazaengedtek, volt, akit egy teljes hónapra is. Az én nagyszüleim engem két hétre vállaltak.
Miért csak annyira?
- Idősek voltak. Plusz, a nagybátyám többször közölte velem, őt nem tudom becsapni, ő tudja, hogy nem az apámtól vagyok. Ebbéli meggyőződését, fölteszem, megosztotta a szüleivel is. Én hálás vagyok nekik ezért a tizennégy napért is. Hidegen, ám korrektül bántak velem. Nem volt repeta, ettől szenvedtem, mert nagyon jó volt a koszt. Zavart még, hogy bár tudtak magyarul, előttem is csak németül beszéltek. Fantasztikus volt viszont egy olyan házban élni, ahol a nappaliban ott lógott apu képe. Én is gyakran ránéztem, de ők is, ha már nagyon az agyukra mentem. Már felnőttként egyszer föl akartam hívni telefonon a nagybátyámat, hogy végezzük el a DNS-tesztet. Derüljön ki, apu fia vagyok-e tényleg. Aztán letettem róla. Nem ez számít. Az örökbefogadásom után ő sem nézett felém soha. Visszatérve a szerencséhez. Tudja kik a legszerencsétlenebbek? Azok a töpörtyűk, akik életük legelső éveiben sem részesülnek megkülönböztetett szeretetben. A hangsúly a jelzőn van, hisz a legtöbb gyerek azért csak kap valaminő szeretetet. Még az is, akit a dzsungel nevel. Mint Mauglit. Bár ő nem a legjobb példa, hisz Maugli a családjában cseperedett, s már járt és beszélt, amikor Sir Kán megölte a szüleit.
A legkritikusabb szakaszban tehát neki megvolt a folyamatos érzelmi kötődése. Nem is szólva arról, hogy a tanácskozás szikláján őt egyből befogadta a falka. Maugli tehát hozzám hasonlatosan mázlistának mondható.

Önt is befogadták?
- Fóton engem is befogadott a falka, de az még óvoda volt. Budán már szecskáztatták az újoncokat. Utánamentek a vécére. Az egész háló. Egyvalakit hagytak kint csak hesszelni. Aztán, hogy a beavatás épp miből állt és meddig tartott, az már a bárón, vagyis a szobafőnökön múlt. A mai lakásotthonokban nyilván jobb a helyzet, mint a makarenkói szisztémában volt, ahol azonos korú fiúk elkülönítve éltünk egy rakáson. De ma is vannak azért lepra helyek bőven. Az én időmben ilyen volt a Bokréta. Meg a Szilágyi. Hallottunk ezekről, sőt egy futóversenyen találkoztam is egy sráccal, aki bizony elmesélte, hogy őket rendszeresen verik. Hajra ütöttek, hogy ne maradjon nyoma. Meg is mutatta a fiú. S közelebbről megnézve tényleg csupa véraláfutás volt a fejbőre a srácnak. Ilyesmi nálunk sosem fordult elő. Tockost meg kokit mi is kaptunk, ám ennél tovább nem fajult a dolog. Ha valakit már nagyon nem lehetett leállítani, azt megmotozták, majd bevágták a dühöngőbe. Ez egy olyan helyiség volt, amelyben semmiképp sem tudott kárt tenni magában. Én szerettem, bár kissé állott volt a levegője. A falakat, mind a hatot, bőrrel bevont szivacs borította. Volt még benn egy tízkilós medicinlabda.„Ezt dobálgasd, ha olyan jó erőben vagy.” Egy óra múlva aztán rányitottak az emberre, lenyugodott-e. Aki túl sokat volt a dühöngőben, az előbb-utóbb a javítóban kötött ki. Én Aszódra, hála az Égnek, nem kerültem soha. Egy zárt otthonba utaltak be csak egyszer. Az a javcsi előtti fokozat. Kemény hely ám az is. A zuhanyzóban két perc után leáll a víz, a horganyzott ajtón pedig ott a kémlelő. Onnan már nem lehetett csakúgy dobbantani. Márpedig én szökős voltam.

 

Biciklitúrán is mindig csak a sor közepén tekerhettem, hogy szem előtt legyek. Ám nem kell ezt dramatizálni.
A szökést felsőben már nem vették túl komolyan. Körözték ugyan az embert, ám csak olyan tessék-lássék módon. Mi pedig nem Monte Cristo grófjaként, magunkat zsákba varrva szöktünk. Egyszerűen csak kisétáltunk egy hátsó ajtón. Akkor még nem voltak mindenhol kamerák. Nyáron többnyire a Szigeten aludtunk, de volt, hogy a Szabadság híd pesti oldalán lévő kis házikók egyikébe vackoltunk be. Oda, ahol hajdan a hídvámot szedték. Az raj volt, hisz a csarnok kukái mindig tele voltak friss gyümölccsel. Télen nem nagyon léptünk le. Ha mégis, egy reggel induló nemzetközi gyorsban húztuk ki éjjel. Ételt loptunk, mást nem. Aztán jött egy új nevelő, Ica néni, akinek volt egy hatodik érzéke, amivel már előző este mindig kiszúrta rajtam, ha épp szökni akarok. „Látom, megint viszket a talpad, Gézu. Ne menj. Inkább megtalálom a módját, hogy kint legyél vasárnap.” És megtalálta.
Ha nincs Ica néni… ebbe jobb nem belegondolni. Volt egy smaszink, fiatal fickó. S bár ő is lelencként nőtt fel, ez a fószer nagyon megkeserítette az életemet. Nem tudom, miért, egész egyszerűen rám szállt. Ébresztéskor lerántotta rólam a takarót, kezébe szorította az arcom, és vadul sziszegett, hogy nézzek a szemébe. Soha nem tettem meg neki ezt a szívességet. Évek teltek így el. Ő markolta az arcom, én meg csak bámultam lefelé a földre. Ica néni vett rá végül, hogy engedjek neki. „Holnap nézz a szemébe. Hadd örüljön.” Meg is tettem. A fickó vigyorgott és győzelme teljes tudatában olyan erővel lökte el az arcomat, hogy hátraestem. Én győztem pedig, hiszen attól kezdve békén hagyott. Az egy komoly pillanat volt. Akkor jöttem rá, hogy kicsit jobb a helyzet, mint gondoltam. Hogy léteznek trükkök, kezelési technikák. Hangsúlyozom, ezt Ica néninek köszönhetem. Én olyan dafke csávó vagyok, hogy magamtól ez nekem soha nem jutott volna eszembe. Én automatikusan, alapállásból ellenkeztem. Azt gondoltam, ha lenyeltetek is, megemészteni már nem hagyom magamat. Ez a mentalitás fárasztó és nincs benne semmi perspektíva. Apu után Ica néni volt a második nagy tanítóm. Ő azt sulykolta állandóan belém, hogy “A világ sose fog megváltozni, Gézu. Sose. Neked kell megváltoznod. Könnyebb fölvenni egy szandit, mint az egész földet szőnyeggel borítani be.”Vele természetesen egészen a haláláig kapcsolatban maradtam. Volt egy padunk a János-hegyen. Oda jártunk föl dumálni. Ő a háború előtt Clarissa néven Don Bosco nővér volt, Istent az otthonban mégsem hozta szóba soha. Csak amikor már fiatalember voltam, és telefonon megbeszéltünk egy találkát, derült ki a turpisság. A János-hegyi padon ugyanis egy apáca várt rám. A tipikus öltözékben. Annyi volt csupán a különbség, hogy Ica néni nem fekete-fehérben, hanem szürke-fehérben járt.

Mióta hiszi Istent?
- Az eleitől fogva. Nekem a Teremtő létét illetően a legesleghalványabb kétségem sincsen. Ő a legközelebbi rokon.A szomszéd. Salamon azt mondja az Énekek énekében: „Itt áll a falaink mögött, s benéz az ablakon.
A rácsokon betekint.” Rilke is úgy érzi az Áhítat könyvében, hogy: „Egy vékony fal van köztünk, semmi más. / Egyszer tán kitör a szádból egy hívás, / vagy az enyémből, váratlanul. / S e fal, némán, majd lehull.” Amúgy, látják ezt a sok sóvirágot a homlokomon? Rengeteget gondolkodtam azon én is,vajon a hitre való fogékonyság velünk született adottság-e. Hisz, ha nekem nem is jelent gondot Isten létét posztulálnom, a barátaim egy jó része számára ez már korántsem ilyen evidens. Úgy látom, Istent illetően mindenkinek van egy intuíciója. Senki nem fifty-fiftyről indul. Ez tény. Mégsem tudom elfogadni a weberi kibúvót, miszerint egyesek vallásilag unmuzikálisnak születnének. Ez az eleve elrendelés idegen a zsidó hagyománytól, amely a szó legmélyebb értelmében szabadságpárti. Az élet fája „a kert közepén” áll. Ezt nehéz másképp olvasni, mint hogy Isten mindenkitől pont ugyanannyira van. Az affinitás inkább abban játszik szerepet, ki hogyan juthat hitre, s nem abban, hogy hitre juthat-e. És különben is, nem hinni és hinni nem tudni az két teljesen más dolog. A 14. zsoltár így fogalmaz: „A tudatlan azt mondja a szívében: nincs Isten.” A szívében mondja ezt, hisz Kant után egy igaz ember fejében is megfoganhat már a gondolat, hogy nincs, tán még sincs gazdája e világnak. Ám a szívünkben is ezt mondani? Az valóban minden rémség kezdete. A hit tehát elsősorban pszichológiai, s nem filozófiai premisszáinkon múlik. Érdektelen, van-e szerintünk Isten. A kérdés az, akarjuk-e, hogy legyen. Vagy mondom másképp. A Talmud Bava mecija traktátusában úgy tanuljuk, hogy az elvesztett tárgyakért jelentkezők körében a bét din, a zsidó vallási bíróság kétféle klienssel számol. Az egyik az a pasas, aki már messziről fölismeri, hogy a sok, mondjuk, bicikli közül, melyik az övé. Ezt az esetet tviát ájinnak nevezi a törvény. A másik az az ipse, aki messziről ugyan nem ismeri föl, melyik bicaj az övé, ám megnevez egy jelet, egy ráfestett monogramot vagy egy anyaghibát, amely a szóban forgó kerékpárt egyértelműen megkülönbözteti az összes többitől. E jel alapján a bíróság most már képes lesz megállapítani, vajon valóban övé-e a bringa. Ezt a módszert szimán muvháknak hívják. A mindenséggel is így állunk.Van, aki első blikkre fölismeri a Tulajt, s van, akinek számos jelre van szüksége ugyanehhez. Olyan ember azonban még nem volt, nincs és nem is lesz, aki a világot soha ne veszítené el. És, ha máskor nem, ilyenkor mindig eszünkbe jut Isten. A bajban. S paradox módon, Előle csak hozzá tudunk menekülni.

Az intézettől kanyarodtunk el.
- Mit meséljek még? Nem voltam túl rossz gyerek. Csak amennyire kell. Nekifutásból nem döftem a nevelő hátába kihegyezett seprűnyelet. Állatokat sem kínoztam soha. De azért nekem is megvoltak a magam kis pótcselekvései. Volt, hogy én is beronyóztam rendesen. Így hívtuk ezt akkoriban. Ma már erre is biztosan más a szleng. Elmesélek egy ilyen feltarajlást az idétlenebbek közül. Olyan tíz-tizenegy lehettem. Moziba vittek minket. Az első sorban ültem. A Moszfilm valamely remekbe szabott agitprop filmjét vetítették. Feszült lehettem, vagy mit tudom én, mert elkezdtem a cipőmet magam fölé dobálni. Egyre magasabbra. Mikor elvették a csukám, lekaptam a pólóm, és azt dobálgattam tovább. Rángatták a tanárok a karom, ám kimenni sem voltam hajlandó. Szóval, néha így kitört az emberből valami. Végül, meglepetésemre, két rendőr kísért ki a moziból. Ám, mondom, voltak nálam sokkal vásottabbak is. És időnként ők is tetőztek, mint a Duna Gönyűnél, és akkor én mindig sokkal jobban berezeltem, mintha velem lett volna baj. Mert ezek a srácok nem vicceltek. Mindenféle gyógyszerekre ittak szipuzás előtt, s még jó, ha élve megúszták a dolgot. Ők sem így jöttek persze a világra. A szolis, azaz a szolgálatban lévő nevelő nagyon durván beszélt ezekkel a gyerekekkel, mindennek lehordta őket.
Ha megpróbáltam időnként szólni az érdekükben, a válasz az volt, hogy „Vele így kell. Másból nem ért.” Agnon regénye, a Valaha régen jut eszembe erről. Kár, hogy őt idehaza kevesen ismerik. A kerettörténet a következő. Jichák, egy szobafestő, már át is öltözött, hogy hazatérjen a munkából, amikor észreveszi, hogy az egyik pemzlijét elfelejtette kimosni. Tréfából az ecset megtisztításának igen komisz módját választja: egy épp arra bóklászó kóbor kutya mindkét oldalára rápingálja öles betűkkel, hogy kelev mesugá, vagyis hogy VESZETT KUTYA. A többit sejtheti. A környék lakói látják a kutyus oldalára írt két szót, s ijedtükben rögtön kövekkel hajszolják el az ebet. Érthető, a Méá Sárimban vagyunk, Jeruzsálem legortodoxabb negyedében, ahol rengeteg a gyerek. A hatóságot is azonnal értesítik a veszélyről, így a civileken túl a zsandárok is üldözőbe veszik a kutyust. A blöki, mely persze egyáltalán nem volt veszett, mielőtt Jichák meggondolatlanul azzá nem nyilvánította, a könyv végére, láss csodát, tényleg megveszik. Őrült, nyáladzó fenevaddá lesz, aki természetesen pont Jicit, a szobafestőt sebzi halálra, aki a legszörnyűbb kínok közt, négykézláb ugatva múlik ki.

Végül csak összejött az ön örökbefogadása. Megérte annyit várni rá?
- Rosszul éreztem magam náluk. Igazából a nevelőapámmal gyűlt meg a bajom. Miatta a mamám is sokat szenvedett, szegény. A lényeg azonban mégis az, hogy a magam ura lettem. Senkinek semmiféle beleszólása nem lehetett abba, amit csinálok. Egy darabig persze, mint egy szüzességét vesztett csitri, még folyton azt lestem, látszik-e rajtam a mágyó.
A micsoda?
- MÁGYO. Magyar Állami Gyermekotthon. Ez az öt betű volt az ágyneműnkre pecsételve pirossal. Mondták gyerinek, intinek, volt mindenféle neve. Mi azonban csak mágyósnak hívtuk magunkat. Kiköltözni eufórikus élmény volt. Mintha alkohol lett volna a levegőben, úgy tántorogtam a szabadságtól. A hajamat rögtön hupikékre festettem, és cukros vízzel kakastaréjba állítottam. Négyféle edzésre jártam egyszerre, és a környék összes könyvtárába is azonnal beiratkoztam.Ez elengedhetetlen volt ahhoz, hogy mielőbb behozzam az újdonsült barátaim értelmiségi szocializációjukból adódó előnyét. Ők magukba lélegezték otthon Európát. Számomra azonban nem volt más út, mint az önművelés. Hamar fölismertem persze, hogy ez a hendikep voltaképp a javamra válik. Mert jó, kis spéttel rágtam át csak magam az irodalom-, és a filozófiatörténet meghatározó művein, ám pont ez a magányosan vívott küzdelem alakított ki bennem egy olyan éthoszt, amit a könnyen szerzett kultúr javak nem tudnak megadni. Löfum cárá ágrá, mondja a Talmud. A jutalom az erőfeszítés mértékét követi. Ezt mindig elmondom azoknak, akik bürökben születtek. Hagyjátok abba a nyavalygást, és lássatok munkához. Ott volt a metrum, például. Én verset addig csak a fülem után írtam. A gimiben viszont lett egy kibírhatatlanul ügyes haverom, aki pillanatok alatt összedobott egy alexandrinusban írt szonettet, úgy, hogy még csak nem is számolgatta hozzá a verslábakat az ujjain. Nem vagyok hülye gyerek, én is megtanultam. Könyvből. Ahhoz túl büszke voltam, hogy segítséget kérjek.
Aztán belekeveredett a szamizdatozásba, a gimnáziumból is kirúgták miatta.
- Pedig akkor már igencsak föllazult a diktatúra. A földrajzatlaszomban rejtve vittem magammal a Beszélőt és a Hírmondót a második emeleti férfivécébe. Ott cigiztünk a nagyszünetben. Nem fogtam vissza magam, úgy éreztem, nincs veszíteni valóm. Fiatal töri tanárommal, Vasas Gézával, aki egyébként ma is ott tanít a volt Kaffkában, október közepén éjszaka Budapest utcáit jártuk és fölfújtuk az aluljárók falaira, hogy ÉLJEN 1956.
A krach akkor ütött be, amikor az Attila úti ügyvédi irodába, ahol heti kétszer takarítottam hajnalban, egy nap a szokásosnál jóval korábban nyitott be a főnök. Észrevette, hogy még forró a fénymásoló. Meg kellett neki mutatnom, mit másoltam. S bár becsszavát adta az ügyvéd úr, hogy nem szól senkinek, mire nyolcra beértem, már beszélt is a gimnázium igazgatójával. A vizsgálat után a diri közölte, hogy „államellenes izgatásra alkalmas sajtótermék sokszorosításáért és terjesztéséért” a főváros összes gimnáziumának nappali tagozatáról eltanácsoltak. Tulajdonképp megkönnyebbültem. Így több időm jutott a zenekaromra. Mindezt csak azért mesélem, hogy érthetőbb legyen, miként kötöttem ki pünkt a lengyel szakon.Munkakerülésért, tiltott plakátragasztásért többször is üdültem egy-egy kedves hónapot a Bahamákon, így becézték akkor a baracskai végrehajtót, ám az őrök maguk sem értették, mi a franc értelme van még ennek 1985-ben. A rendszer eresztékei halkan nyikorogtak, ám a praxison ez még mit sem változtatott. Ilyen háttérrel, ráadásul KISZ-ajánlás nélkül a bölcsészkar semmilyen más szakára nem juthattam volna be. Ekkor villant át valakinek az agyán a régi Mozgó szerkesztőségében, ahová néhanap be-bejártam a verseimmel, hogy a lengyel szakot tán érdemes volna megpróbálni. Tudnivaló, hogy rokonszenvtüntetések szervezése helyett szégyenletes módon akkoriban épp egy erős lengyelellenes hullámnak ült fel Magyarország. Dőltek a primitív, kárörvendő lengyel viccek az élelemhiányról, a jegyrendszerről, ám világos volt, ha a Lúdas Matyi és a Hofi a lengyeleket cikizi, akkor ez csakis pártutasításra történhet. Irányított módon Kelet-Berlintől Szófiáig ugyanezeket a vicceket terjesztette az apparátus. Életem nagy áldása a lengyel orientáció. A pesti polonistákban csupa kiváló, tiszta emberre leltem: a már nagybeteg Kerényi Gráciára, Kovács Pistára, Spiróra. S minél többet olvastam a poznańi lázadásról ötvenhatban, illetve a Jaruzelski bevezette katonai szükségállapotról ’81-ben, annál kíváncsibb lettem a lengyel valóságra. Úgy-ahogy megtanultam hát lengyelül, felvételiztem, és sikerült. Alig akartam elhinni. Erdélyt leszámítva még külföldön sem jártam azelőtt soha. Varsó még a vártnál is sokkal többet adott. A társadalom letargikus időszakát élte, ám az egyetemeken a párizsi hatvannyolcat idéző klubélet folyt. Emlékszem, Csoóri teljesen ledöbbent az internálás után visszatért Wałęsa egyik átlagos gyűlésétől. Ötvenezer ember volt jelen, a fele szutykoskék kezeslábasban,de nem is ez az érdekes, hanem az, hogy a lengyel ellenzéknek voltak például dalai. S nem egy, kettő vagy három. Ezeket a dalokat énekelte fejből a tömeg a beszédek között. Ez a kohézió lenyűgözött. Istenem, gondoltam, ha ezt mi is meg tudnánk csinálni! Valami hasonlót láttam később Izraelben is. Ott is összébb tartoznak az emberek, mint nálunk. A nyolcvanas évek közepén rég közhelyszámba ment a lengyeleknél, ami idehaza még értelmiségi körökben is megütközést keltett. Jelesül, hogy itt az ideje megszabadulni az egypártrendszertől. Hazajőve a Színház- és Filmművészeti Főiskolán kamatoztattam a tapasztalataimat. Két perc alatt rögtönöztünk egy kis ribilliót. A megfelelő előkészítés után föltéptük a Rektori Hivatal üvegajtaját, és benyitottunk a tízóraizó Kazimir Károlyhoz. Rögtön felpattant, érezte, baj van. A titkárnője ott ugrált mögöttem. Kicsit túljátszottam a szerepem, bevallom. Bunkóskodtam. Ma már nem így csinálnám, de akkor nem tudtam megállni. Fél fenékkel ráültem az íróasztala sarkára, és szándékolt nyugalommal, szótlanul nézdegéltem körül egy darabig a szobában. Hívtunk magának egy taxit. Ennyit mondtam csak. Este azért még kiplakátoztam szegényt. Zöldre festettem a fejét és aláírtam: ET GOES HOME. Az ET az elvtárs rövidítése volt az emberarcúban. Egy hónap múlva Babarczy Lászlót szavaztuk meg az intézmény élére.

Az emlegetett zenekar, a HuckⓇebelly, még a megalakulásában sem volt hétköznapi.
- Papp Gyuri és énegy emeleten voltunk a Tündérhegyi Pszichorehabilitációs Intézetben.Ez még ’84-ben történt. Mindketten a katonaságot akartuk megúszni. Sikerült is. A legjobb kategóriába kerültünk, melyből még háború esetén sem hívhatnak be senkit. Gyuri később disszidált, de pár éve visszajött, és jó ideje ismét játszik a Tizedes meg a többiek. Meghallgattam őket tavaly, és még mindig földtörténeti erő lakik abban, amit csinálnak. Két lábdob, rövid, vad számok, semmi metál, és a szöveg sem ismétlődik folyton. Régen is ezt nyomta a Tizi. Amikor elindultam a HuckⓇebellyvel, szerettem volna kicsit iparibb hangzást: munkagépeket, betonkeverőt, ütvefúrót, szirénákat a színpadra. Aztán rájöttem, hogy ehhez pénz kell. A dalokban az elején még egyértelműen dominált a politikum, aztán egyre gazdagabb lett ez is. Végül a hét év alatt három teljesen más fölállásban játszottunk.
A punk után jött a Bittner-féle lágy korszak, azt is nagyon szerettem. Ekkortájt már inkább a Neurotickal, a Balatonnal, az F. Zámbóval és az akkor épp följövőben lévő Kispállal koncerteztünk. A banda utolsó korszakának hangszerelése Nagy Atilla Kristófhoz köthető, akivel jól kiegészítettük egymást. Ez már a rendszerváltás környékén volt. Ekkor újra visszatért persze a politika, a Piperesztrojka és a Csináljunk egy túrát, egy proletárdiktatúrát című számunkat követelte leginkább a közönség.

A Fidesz alakulókongresszusán a HuckⓇebelly koncertje volt a záróesemény. A második kongresszus végén szintén önök játszottak. Orbán Viktor egy olyan molinó előtt beszélt a küldöttekhez, amelyen az ön szavai virítottak: NEM AKAROK EGY OLYAN ORSZÁGBAN ÉLNI, AHOL A TÖRVÉNY CSAK A KÓLÁT VÉDI. Ebből aztán választási szlogen lett. Hogyan keveredett a Fideszhez?
- A ’86-os „lánchídi csata” után föllelkesültem. Ez már jelentősebb megmozdulás volt, kábé ezer ember, szemben a korábbi évek soványka, max száz-kétszáz fős gyakorlatával. A tömeget ügyesen fölterelték az előtte gondosan kiürített Lánchídra a beépített provokatőrök, ezt akkor persze még nem vettem észre, tizennyolc éves voltam, eszembe se jutott, hogy közénk spiclik is vegyülhetnek.Volt gumibot, kutya, a vízágyút azonban, bár ott volt, nem vetették be. Innentől kezdve úgy éreztem, talán csak mert úgy akartam érezni, hogy szigonytávon belül hasítjuk a habokat, a fedélzetet tehát egy pillanatra sem szabad elhagyni. Nem is hagytam. Orbánékkal valamikor ’87 táján találkoztam először a Bibó szakkoleszben Wacław Felczak professzor előadásán. Később a Jurtában, a Szabad Kezdeményezések Hálózatának alkalmain is sokat beszélgettünk. Ahogy létrejött a Fidesz, rögtön csatlakoztam, főképp azért, mert egy magára adó fiatal nem egy párt ifjúsági tagozatában akar ugrabugrálni, hanem saját, önálló pártot akar. Így kívánja ezt tőle 1848, és így kívánja ezt tőle 1956 szelleme is. A jogászkodáshoz nem értek, így inkább a tévében képviseltem a pártot, meg cikkeket írtam a Fidesz Hírekbe, amiből később a MaNcs kinőtt. Sokat szitáztam és szavaltam is. A ’88 október huszonharmadikai tüntin például én mondtam el a Szózatot. Erre azért emlékszem ilyen jól, mert az első strófa után rögtön elszállt a mikrofon. Ránéztem Vitézy Lacira, aki biccentett, hogy folytassam, így aztán üvöltve mondtam végig az egészet. Ekkortájt mentünk ki Bécsbe is a Focival, Fodor Gáborral és a Vagesszel, Vágvölgyi B. Andrással pénzt tarhálni a pártnak az ottani magyaroktól. A Népszabadság azonnal meg is támadott minket érte. Ó, daliás idők. Szóval, tettem a dolgom, aktív voltam, ám politikai ambíciókat nem dédelgetvén a választmányba sosem jelöltettem magam. Kilépésemkor a párt kulturális bizottságának voltam az elnöke.

Mikor lépett ki és miért?
- Még rögtön ’90-ben. Nagy Imréék újratemetése után volt egy hosszú beszélgetésem Krassó Gyuri bácsival. Nagyon megfogott a radikalizmusa. Lehet, naiv vagyok, ám változatlanul úgy vélem, az övé volt a helyes stratégia. Egyedül ez a szent, rokkantnyugdíjas bohóc látott át a teniszütőn. A rendszerváltó ellenzék pedig, úgy ahogy volt, testületileg belegaloppozott az állampárt csapdájába. ’89-ben ugyanis abból kellett volna kiindulni, hogy az MSZMP illegitim, hiszen nem törvényesen, szabad választáson került hatalomra. Pont. E mögé a brutális és megkérdőjelezhetetlen tény mögé kellett volna az ellenzéknek egységesen fölsorakoznia. Ebből nem szabadott volna engedni, ha a fene fenét eszik is. Persze egy kicsit később került volna sor a változásokra, ám azok a változások legalább valódi változások lettek volna. Az ellenzék azonban hagyta, hogy benyálazza őt a régi nómenklatúra. Hiszen az MDF, az SZDSZ és a Fidesz éppúgy nem volt fölhatalmazva arra, hogy tárgyalásokat folytatgasson a nép feje fölött, mint az MSZMP. Őket sem bízta meg ezzel egyetlen szavazópolgár sem. Ha a rendszerváltást igazi, tőrőlmetszett demokraták csinálták volna, akkor a “semmit rólunk nélkülünk” elve alapján csak és kizárólag az új választás szabályairól, illetve annak technikai lebonyolításáról szabadott volna a kommunistákkal egyeztetni. Kolosszális hiba volt leülni velük a Nemzeti Kerekasztalhoz. Az ellenzék tapasztalatlan és ügynököktől hemzsegő pártocskái ezt alaposan benézték. Megszédültek a fölkínált történelmi szereptől, és Grószék tervének megfelelően – a megunhatatlan népi-urbánus törésvonal mentén – hamar egymás ellen is fordultak. A komcsik így nevető harmadikként már ’94-ben újra helyzetbe kerültek. A főszereplők utólagos önigazolásait ismerjük. Éles volt a szitu, hisz még bent voltak a ruszkik, megott volt ugyi még az a hatvanezer kigyúrt Rambo, értsd részeg munkásőr is, muszáj volt tehát a vérontást elkerülni, ez volt az adott helyzetben az egyetlen felelős magatartás. Ez kamu. Pro primo, a Szovjetunió elveszítette a hidegháborút, s így önmagát is. Megszűnt mint világhatalom. Ha a Vörös Hadsereget nem vetették be Moszkvában, akkor nyilván nem fogják a gyarmatokon sem. Pro secundo, a munkásőrség, ez a stréber, számító bagázs soha nem mert volna még megnyikkani sem, nemhogy a szolgálati fegyverét használni, ha nincs mögötte a Szovjetunió, vagy legalább a magyar társadalom döntő többsége. Pro tercio, ha Krassó látta, nekünk is látnunk kellett volna, milyen okosan manővereznek Grószék. Már itt, a történet legelején beindult tehát a suskus a régi és az új garnitúra között. Ezt a jóvátehetetlen hibát csak fokozta az SZDSZ koalíciója a többséget szerzett cucilistákkal, illetve Orbán a maga demagóg, korrupt egypártrendszerével. Magyarország ismét olyan kényszerpályára került, melyről, ki tudja, mikor és hogyan tudunk majd csak lekanyarodni.

Szóval miért lépett ki?
- Depresszióssá tett ez a fölismerés. És már Nagy Imréék újratemetésén is éreztem, hogy akárcsak ’45 után, úgy ’89 után is elmarad majd a szembenézés, a katarzis. Nem lesz itt se igazságszolgáltatás, sem elszámoltatás, sem ügynöktörvény. Már ott, a Hősök terén világossá vált számomra, hogy megint elszalasztottunk egy esélyt, egy olyan esélyt, amilyen csak nagyon-nagyon ritkán adódik. Ne feledje, én pont a rendszerváltás előtt töltöttem másfél évet Varsóban. A Wałęsa-Miodowicz vita után jöttem haza. Kint mit láttam? A lengyel ellenzék vezetője egy korántsem hibátlan, de vagány, hívő, nyolcgyerekes villanyszerelő volt, akit leplombált konténerben csempésztek be a saját nagygyűlésére, és volt, hogy nőnek öltözve, tűsarkúban és parókában keveredett át a rendőrkordonon a pódiumig. A Szolidaritás igazi munkásmozgalom volt, színes és kreatív tömegbázissal. Az erőszakmentességet nagyon komolyan vették, ellenben sztrájkoltak. Ez a roppant hatásos módszer, a sztrájk, teljesen hiányzott a hazai ellenzék arzenáljából. Nálunk lehangolóan száraz, elméleti figurákból állt a második nyilvánosság, akik pontosan tudták, meddig mehetnek el. Tudták, ha kilépnek a nekik fenntartott homokozóból és megjelennek a gyárakban is, egy órán belül lecsuknák őket. Ennyit pedig már egyikőjüknek sem ért meg az ügy. Kádár megnyugodhatott, hiszen a dolgozók nélkül ebből sosem lesz semmi. Nem vádaskodom, hiszen jelentős különbségek vannak a magyar és a lengyel társadalmi fejlődés között, rezignáltan konstatálom csupán a nyilvánvalót.

Nagy Imre újratemetésén miből érezte meg mindezt?
- Azzal, ami ott történt, semmilyen szinten nem tudtam azonosulni. Rühellem az elitizmust, mely a hős Gimes Miklósnak, egy újságírónak külön koporsót ravataloz föl a színpadon, míg a több száz kivégzett kétkezi munkásfiút és -lányt belekényszeríti egybe. Ez kegyeletsértés és ostobaság egyszerre. A marxista politbürónak az a tipikus képmutatása, mely szavakban mindig hízeleg a prolinak, ám valójában irtózik a szagától. Az esemény számos mélypontja közül a legmélyebb az volt számomra, amikor Mécs Imre arra kérte a jelenlévő kétszázezer embert, hogy fogjuk meg egymás kezét és mondjuk utána, hogy… A politikai giccsnek ettől a non plus ultrájától a gálám kifordult. Az úttörőavatást juttatta eszembe. Félreértés ne essék, biztos vagyok benne, hogy Mécs ezt őszintén gondolta. Biztos 2006-ban is őszintén gondolta, hogy az MSZP-listán a helye. Néhány szereplő őszintesége azonban mit sem változtat azon, hogy volt ebben a bárgyún kenetteljes produkcióban valami végtelenül hazug, valami, amiből számomra már ott és akkor ordított, hogy ez a rendezvény a maga kiszámított, profi effektjeivel voltaképp egy az elvtársak szája íze szerint való nesze semmi, fogd meg jól, mely végső soron az ő hatalomátmentésüket szolgálja. Orbán beszélt utoljára. Tudatosan vagy csak ösztönösen, de ő már az előkészületek során megorrinthatta, hogy Grószékat, az esemény valódi szervezőit, semmi más nem érdekli, csak az, hogy ne legyen rendbontás, hogy túl legyenek valahogy ezen a kényes epizódon, s az óriási tömeg a szertartás után szép csendben, a könnyeit morzsolgatva szétoszoljon anélkül, hogy bárkinek is eszébe jutna másik helyszín felé megindulni. S hogy véletlenül se tessünk forradalmat csinálni, élő közvetítésben üzenték meg minden érintettnek: az ellenzék számára semmiféle problémát nem jelent ország s világ előtt összeborulni a több száz magyar suhancot fölakasztó MSZMP-vel. Émelyítő. Orbán hozott csupán egy kis megrendülést a végére, ami ahhoz elég volt, hogy őt egyszer s mindenkorra megismerjék, ahhoz viszont kevés, hogy leleplezze, mi történik valójában. Még így is nagyon haragudtak rá ezért a beszédéért.

Ön politikai kérdésekben mostanáig nem hallatta a hangját. Miért nem?
- Csaknem húsz éve külföldön élek. Rossz annak az akusztikája, ha valaki a tengerentúlról akarja megmondani a tutit. Másrészt én a jövőben a héber Biblia történeteit szeretném újszerűen kicsomagolni. Ezzel dolgoznék hazám fölvirágoztatásán. A kutatások pedig azt mutatják, hogy ideológiai elkötelezettségeinket túlnyomórészt közvetlenül a szüleinktől vesszük át. Akinek tehát a társadalmi beágyazottsága, mondjuk, jobbos, az a saját kulturális mintái szerint sztereotipizálja majd a baloldaliakat: pökhendinek, nemzet- és vallásellenesnek, satöbbi. Akinek viszont történetesen balos a sleppje, az meg a jobboldaliakat sztereotipizálja majd hasonlóan széles ecsetvonásokkal:rasszisták, szexisták, klerikálisok, et cetera. Közben persze csak emberek vagyunk, akikkel senki nem konzultált arról, melyik politikai klánba szeretnénk beleszületni.

A Fideszből való kilépés után Izraelbe költözött. Miért oda?
- Izrael balzsam volt csalódott szívemnek. ’90-ben a Sdot Yam, ’91-ben pedig a Palmachim nevű kibucban dolgoztam. Utána beköltöztünk az első feleségemmel Jeruzsálembe. Itt döntöttem el végleg, hogy betérek. Évekig tanultam különböző jesivákban.
Ott talált rá önmagára?
- Igen, ott.
A domjánedites, latinovitsos lódításokból hogyan gyógyult ki?
- Nehezen. És csak sok visszaeséssel. Olvastam egy bölcs történetet Masarykról. Egyszer egy fuldoklót vett észre a Dunán. Túl idős ember volt ahhoz, hogy a hullámok közé vesse magát, így erélyesen csupán ráüvöltött a fuldoklóra, hogy az mindenekelőtt azonnal hagyja abba a csapkodást. A szerencsétlen azonban továbbra is összevissza verdesett a karjaival. Ekkor Masaryknak támadt egy zseniális ötlete. Odakiáltotta a fuldoklónak, hogy lelövi, ha nem hagyja abba ezt az értelmetlen őrjöngést. S hogy nyomatékot szerezzen szavainak, pisztolyával néhányszor oda is durrantott a pasas mellé a vízbe. Az erre rögvest beszüntette a csapkodást. Ekkor Masaryk gyorsan elmagyarázta neki, hogyan tempózzon a végtagjaival. Nos, valami ilyesmi történt velem is. Éreztem én, hogy ezeknek a kitalációknak csak rossz végük lehet. A csapkodást azonban én sem tudtam volna abbahagyni. Ekkor aztán megérkezett az én Masarykom. Rosenthal János volt a becsületes neve, én azonban csak Nagypacinak hívtam. Az örökbefogadó családhoz tartozott. A Rosenthaloknak a háború előtt Békésen volt szatócsboltjuk, a Kereszt utca 1. alatt. Mutatok egy fotót, itt van a telefonomon. Tessék. A bajuszos bácsi, Rosenthal László, mozdonyvezető volt. Az üzletet a felesége, Adler Nina vitte. Nagypaci világos zakóban feszít hátul. Ezen a fotón még nincs ott Imike, az öccse, akit tizenöt évesen gyilkoltak meg Auschwitzban. Látja, a fiúk milyen szépen ejtik a kezüket az apjuk vállára? A nácik elpusztították Nagypaci anyját, apját, testvéreit. Egyedül a középső bátyja élte túl. Ő Rózsa Gyula néven Kádár János sofőrje lett. Együtt is csukta le őket Rákosi. Öt napon és öt éjszakán át állatták vigyázzban az ávósok. Ha lerogyott, föllocsolták. Akkor engedték csak leülni, amikor már hallucinált, akkor is csupán azért, mert ha megtébolyodik, használhatatlanná válik a céljaikra. Gyula bácsit úgy megverték, hogy élete hátralévő részében a dobhártyáján is ki tudta fújni a füstöt. Hiába kínozták azonban, nem vallott Kádárra. Amikor meghalt, a vagyonát a Fóti Gyermekvárosra hagyta. Kádárt utánozta ebben is, aki a Lenin-békedíjjal járó összeget utalta át ugyanide. Sajnos Nagypaci hamar, túl hamar meghalt. Összesen három közös év jutott nekünk, de legalább e háromból az utolsó kettőben együtt laktunk. Még a telefonszámunkra is emlékszem:319 031.

Nagyon vigyázott rám, mindig föl kellett hívnom. Nagypacitól tanultam meg az élet egyik legvacakabb törvényét: pont azok nem tudnak szeretni, akiknek a legnagyobb szükségük volna rá. Epekedtem én is a szeretet után ezerrel, ám csak annyit tudtam róla, hogy mi nem az. Hajmeresztő tényleg, így utólag visszanézve, mi mindent meg nem tettem azért, hogy szeressenek. Lassan, nagyon lassan értettem csak meg, hogy a koldusnak mindig keveset adunk. Keveset, és azt sem örömmel. Nincs ez másképp a szeretet koldusaival sem. Emlékszem egy ilyen magam számára is meglepő esetre. Enyedi Ildikó egyszer mosolyogva azt mondta nekem, „Jé, te is balkezes vagy?” Nem vagyok balkezes, véletlenül volt csak a toll épp a bal kezemben. Mégis azonnal rávágtam, hogy „persze”. És attól kezdve bal kézzel írtam az óráján. Balkezesnek tettettem magam, hogy legyen bennünk valami közös! Fenemód röstelltem e füllentést, hisz akkor már azt hittem, ezen réges rég túl vagyok. A gyerekkori beidegződések azonban iszonyú erősek. Nagypaciról még annyit, hogy amikor betértem, az ő héber nevét vettem föl.

Vallásos volt?
- Nem tartott szombatot, nem evett kósert, de hitt a parancsolatokban. Fölvetette például, hogy legyen bár micvóm. Én azonban erősen ingadoztam még akkortájt a zsidóság és a kereszténység között.
Mi billentette az előbbi felé?
- Auschwitz. Tisztán emlékszem, mikor hallottam először ezt a szót. Nagypacihoz följártak csütörtök esténként ultizni a haverjai. A társaságból szinte mindenki megjárta a lágert. Én a cselédszobában aludtam. Egy alkalommal fölébresztettek ezek az egyre szenvedélyesebben vitázó hetven-nyolcvanéves bácsik. Hallgatózni kezdtem. Mint kiderült, azért ordítoztak, mert egyikőjük lemarházott egy híres rabbit, aki Auschwitzban a füle hallatára tiltotta meg a híveinek, hogy szombaton is megöljék egymás fején a tetvet. Innentől kezdve aztán nem volt megállás. Valósággal belebetegedtem a holokausztba.
Ön szerint Istennek van sara Auschwitzban?
- A 28. zsoltár első sorában ezt olvassuk: „Örökkévaló! Hozzád kiáltok, kősziklám! Ne tedd süketté magad számomra, de főleg ne némulj el, hisz olybá leszek akkor, mint a sírba süllyedők.” Tagadhatatlan, az áldozatok számára Isten süketté tette magát Auschwitzban. Miért? Erre nincs válasz. Erre csak Joszéf Albo középkori filozófust lehet idézni: Ilu jádátiv, hájitiv. Ha ismerném Őt, én lennék Ő. Vagy, ahogy Kafka mondta,Isten csupán azt a hatalmat adta meg nekünk, hogy beszéljünk Hozzá. Azt nem, hogy Róla is tudjunk beszélni.

Isten úgy teremtette a világot, hogy Auschwitz megtörténhetett benne. Közös a felelősség, nem? Itt is egy fifty-fifty, nem?
- Isten, ez kétségtelen, süketté tette magát az áldozatok imáira. El nem némult azonban. Ő szólt mindazokból, akik nem fajzottak el teljesen. Akik odafigyeltek még ott is, még akkor is a másikra. Ha megkérdezném maguktól, mit választanának, inkább süket legyen-e a szerelme, vagy néma – mit választanának? Tudom, rettenetes kérdés. Én egész biztos úgy döntenék, hogy inkább legyen süket. Fontosabb számomra ugyanis az, hogy én halljam őt, mint az, hogy ő halljon engem. Ha így áll ez halandó szeretteimmel, vajon mennyivel inkább így áll ez a Mennyei Atyával, akit, remélhetőleg, jobban szeretek minden halandónál. Isten süketté tette magát, ám nem némult el sem Auschwitzban, sem Ruandában, sem a Kolimán. Ő munkált Lorenzoban, aki a leveseivel megmentette Primo Levi életét, ő munkált a Kaddis bevagonírozott Tanár urában, aki nem vette el a dupla fejadagot, és ő munkált Kolbe atyában is, aki egy kétgyerekes apa helyett lépett ki a sorból, amikor tizedeltek. Ha Isten elnémult volna Auschwitzban, nem hinnék. Így azonban azt mondom, amit Dávid: „Örökkévaló! Hozzád kiáltok, kősziklám! Ne tedd süketté magad számomra, de főleg ne némulj el, hisz olybá leszek akkor, mint a sírba süllyedők.”

Egy holokausztfilm, a Saul fia hozta el önnek a világhírt.
- Pedig herótom van a holokausztfilmektől. De a Saul nagyon feszes és tiszta szöveg volt.
Erről a herótról még az Oscar-jelölti időszakban is beszélt Amerikában. Az addigi első számú holokausztfilmet, a Schindler listáját ekézte. A rendező Spielberggel is megosztotta a fenntartásait?
- Hosszú történet. Még ’93 májusában, akkor fejeztem be a filmművészetin a rendezőszakot, kimentem egy haverommal egy hétre Krakkóba. Krakkó kisváros, semmit nem lehet titokban tartani benne. Egyszer csak halljuk, hetek óta itt lakik egy közeli hotelben Steve Spielberg. Próbáltunk találkozni vele, de kiderült, egyetlen perce sincs ránk,  mert nappal a Schindlert forgatja, éjszaka pedig a Jurassic Parkot vágja. Nem vicc. Hihetetlen munkabírású a pali, de most nem erről van szó. Épp elkezdte forgatni a Schindlert, amikor a stúdiója váratlanul arra kötelezte, hogy heteken belül mutassák be a Jurassic Parkot. Kénytelen volt tehát Krakkóban összerakni a filmet. Ennél egzaktabban képtelenség elmondani, mi a gond a Schindler listájával. Túl sok benne a dinó. És ez a lágerek filmes megjelenéséről általában is elmondható. Mikor később találkoztam Spielberggel, elmesélte, Andrzej Wajda győzte meg őt Krakkóban arról, hogy fekete-fehér legyen a film. Azt viszont, mondtam neki, biztos nem Wajda javasolta, hogy a film színesen kezdődjön és végződjön. Ez a legrosszabb döntése a filmnek, hiszen ezzel Spielberg óhatatlanul is azt sugallja, hogy ami történt, csupán intermezzo, aminek vége, kész, elmúlt. Hiába ríkat meg, ettől a híg humanizmustól válik végül mégis olyan lapossá az egész.

Olvastuk, hogy a Saul forgatása után hiányzott önnek Auschwitz.
- A forgatás alatt Nagypacira gondoltam végig. Meg a Sorstalanság végére, ahol Kertész a koncentrációs táborok boldogságáról ír. Hiszen e lágerek egyetlenegy szempontból valóban a boldogság helyszínei voltak. Egy idő után ott ugyanis tényleg nem számított más, csak az, aki vagy. Minden más levált az emberről. A végzettsége, a kapcsolatai, a pénze, az alakja, minden. Egyedül a jellem maradt. És ez csodálatos. Ebből nagyon nehéz lehetett újra visszacsökevényesedni az esetlegességek, a megérdemeletlenségek, a színlelés világába. Minő igazságtalanság például az, ha egy nő nem csinos! Ha kráteres az arca a pattanásoktól.Úgy lenne fair, ha nekünk is rotálna a küllemünk, akár a fáknak,melyek másképp festenek tavasszal, másképp nyáron, másképp ősszel és megint másképp télen.

Az ön élete igazán rotál. Árvaságból az Oscar-díjátadóig – azért ez ív. Tényleg kiröhögte a hollywoodi ceremóniát?
- Vonyítottam, de nem a röhögéstől. Hagyjuk. Máj dihává hává, mondja a Talmud. Ami volt, volt.
Eltartotta magától a puccparádét, de csak lefotóztatta magát Stallonéval.
- Ő nagy kedvenc még a legelső Rockyból. Rajta kívül még Ben Affleckkel készült egy kép. Ezt furcsa módon ő kérte, azzal, hogy ő is Géza. És tényleg Benjamin Géza Affleck a teljes neve.
- Az alkotótársai még a pezsgőt itták, amikor ön már arról beszélt, hiába hívják, nem hajlandó bemenni a hollywoodi darálóba. Miért nem?
- Nem annyira könnyű ám az ilyen, jól belőne. Visszaadtam egy-két olyan szerepet is, amit lehet, hogy nem kellett volna. A Lány a vonatonban én lehettem volna a pszichológus. Nem tudom, jó sikerült-e a film, nem járok moziba. Semmi a világon nem szólt se mellette, se ellene igazán. De valahogy langyosnak éreztem az anyagot. Nem érdekelt. Az ügynök unszolt, már-már fenyegetett. „Muszáj elvállalni, hogy elinduljon az amerikai karriered.” Ez ellenállást váltott ki belőlem, így végül nemet mondtam. Ma már jóval ritkábban keresnek, de azért most nyáron eljátszottam például egy független amerikai film főszerepét.

Lassan húsz éve, hogy Izraelből Amerikába, New Yorkba, Bronxban költözött. Mi vitte olyan messzire?
- Egy válás. A gyermekeim után mentem. Muszáj volt, ha azt akartam, hogy valódi kapcsolatuk legyen az apjukkal. Ismét mindent a nulláról kellett kezdenem. Az első tíz évben egyetlen perc szabadidőm nem volt. Teljesen fölborult a vita activa és a vita contemplativa egyensúlya. Állandóan rohantam a következő dollár után. Csináltam mindent, amit csak el tud képzelni. Hajnalban halottmosdatás, aztán költöztetés, takarítás, éttermi mosogatás. Azokon a vasárnapokon, amikor nem voltak velem a gyerekek, egy autómosóban dolgoztam. Vagy pizza futárkodtam. Aztán elvégeztem egy tanfolyamot és rohammentősnek álltam. Akkor már volt egy ideiglenes munkavállalásim. Végül a diplomám és a zöldkártya megszerzése után végre elkezdhettem tanítani, zsidó Biblia-oktató vagyok.

Mi a túrót keres Amerikában?
- Emlékszik mit mond Miskin herceg A félkegyelműben?„Az ember azért boldogtalan, mert nem tudja, hogy boldog. Csak ezért. Ez minden. Aki erre rájön, azonnal boldog lesz. Már abban a pillanatban.”Én erre valahogy rájöttem. Boldog vagyok tehát, ennek azonban semmi köze a helyhez, ahol élek. Amerika ezzel együtt az emberi nem példátlan kísérlete, mely egyszerre hozza ki belőlünk a legrosszabbat és a legjobbat. Bibó írja, hogy az újkori nyugatot négy forradalom rázta meg alapvetően. Az első kettő, az angol és az amerikai, összességében sikerrel járt. A két újabbról, a jakobinusról és a bolsevikről, ezt már nehéz lenne elmondani. A polgárháborút sem az angolok, sem az amerikaiak nem tudták megspórolni, ám a zsarnokságot és az azt követő véres terrort viszont igen. E szembeszökő kontraszt oka, hogy míg az angol és az amerikai  forradalmak szellemi atyjai, Hobbes, Locke, Cromwell, illetve Franklin, Jefferson és Washington egyértelműen transzcendens alapokon álltak, addig a francia és az orosz verzió ideológusai, Rousseau és Marx, épp ellenkezőleg. Ők azon igyekeztek, hogy a transzcendenst kiszorítsák az európai diskurzus centrumából. Amúgy tanítok másutt is, a Mazsihisz szervezésében január elején egy héten áta Genezis könyvéből vett témákról adok elő Erdélyben: Kolozsvár, Torockó, Marosvásárhely, Magyarózd, Székelyudvarhely, Csíkszereda és Marosszentgyörgy lesznek az állomások. A belépés ingyenes. Ádám és Éva, Káin, Noé, a Bábel tornya, Ábrahám és Izsák, Ézsau és Jákob, s végül József története kerül a terítékre. És Pesten és vidéken is lesz majd előadás.

Miért csinálja?
- Örömöm lelem benne.
Oscar-díjas film főszereplőjeként lehetne világibb öröme is bőven.
- Utaztam a 81-es trolin, és a mellettem álló roma összekapott a komájával. Oda is sercentett neki, hogy: krétázzon körül tégedet a Doszpot Péter! Mire a cimbije: téged meg mosson meg a Göring Géza. Így! Na, ott és akkor hágott a csúcsára az én népszerűségem. Része lettem, még ha csak egy pár hétre is, a pesti folklórnak. Idén lettem ötven. Agnieszka Osiecka így kezdi az egyik versét: Obudziłam się dziś rano i zobaczyłam, że mam więcej przeszłości niż przyszłości. „Korán kelve ma láttam: több a múltam, mint a jövőm.” Nekem szerencsére még nincsenek ilyen reggeleim, de az ötvenen azért én is eltűnődtem már. Nietzsche az Ecce homoban mindenáron be akarja bizonyítani, hogy élete alakulása saját akaratának eredménye volt. Én ilyesmire nem vállalkoznék. Hallott Olofsson Placid atyáról? Bencés szerzetes volt. Csodálatos ember. Ifjúkoromban följártam hozzá beszélgetni. Idén halt meg, kerek százéves korában. Placid atyát ’46-ban Pannonhalmáról vitte el az ÁVH. Miután nem sikerült vele aláíratni az elé tett hamis vallomást, átadták őt a szovjet katonai bíróságnak. Tíz évet húzott le a Gulágon. Egyszer megjegyezte, hogy a világ minden kincséért se töltene ott még egy másodpercet. Majd fölemelte a mutatóujját, s így folytatta: a világ minden kincséért sem válnék meg azonban 1 másodpercétől sem az ottani éveknek. Hitt tehát abban, hogy nemcsak oka, de célja is van mindannak, ami velünk történik. Én is pontosan ugyanígy hiszem.

Hazaköltözik valaha?
- Haza, mert szúr a honvágy. Ajvékolok, jammerolok, aztán visszaülök a semmim ágára vacogni. Ha megsegít a Fentvaló, előbb-utóbb azért hazatelepülünk, ám jelenleg ez sajnos még nem időszerű. A kicsik jönnének, az asszonykám is boldogan, ám a nagy lányom húsz, a nagy fiam pedig még csak tizenhét éves. Hiába születtek Pesten, tinédzserkorban az országváltás nem túl vonzó perspektíva. Nincs más megoldás, várnom kell még néhány évet.
Itthon mihez kezdene?
- Piros cérnát kötnék az emberek lábujjára.
Forrás:
https://24.hu/kultura/2018/01/01/rohrig-geza-piros-cernat-kotnek-az-emberek-labujjara/

MUNKAREND VÁLTOZÁSOK 2018-ban

Még ötnapos hétvége is lesz 2018-ban

26112488_10156061695519468_8329212908450031044_n

Minden ötödik hétvégénk hosszabb lesz a normális kétnaposnál.
A munkanap-áthelyezések és a szimpla háromnapos hétvégék miatt összesen tízszer lesz legalább három szabad napunk, de a legjellemzőbb a négynapos hétvége lesz: a tízből hatszor négy-, háromszor három, egyszer pedig öt napra áll le az ország.

Az első háromnapos hétvégét egyből az új év hozza el: a vasárnapi szilveszter után január 1-jén, hétfőn sem kell dolgozni. Ahogy hosszú hétvégével jön, azzal is megy majd 2018, sőt, még hosszabbal. Egy év múlva ilyenkor december 29-e, szombattól január 1-je, keddig nem kell dolgozni, vagyis négynapos pihenőt kapunk.

Szintén négynapos lesz – az idén életbe lépett nagypénteki törvénymódosítás miatt – a húsvéti hétvége: március 29-e, csütörtök után április 3-án, kedden kell legközelebb dolgozni.
A másik tavaszi egyházi ünnep, a pünkösd 3 napos lesz, május 21-én, hétfőn nyúlik meg egy nappal a hétvége. Ugyancsak 3 napos pihenést köszönhetünk annak, hogy augusztus 20. hétfőre esik majd 2018-ban.

A négynapos hétvégék sora március 15-én, csütörtökön kezdődik, ekkor 14-e után legközelebb 19-én kell majd dolgoznunk. Május elseje keddre esik, így akkor is négy szabadnapot kapunk, ahogy kedden lesz október 23-a is. November elseje pedig csütörtökön, így

október 19-e és november 5-e között, 16 nap alatt mindössze 6 napon fogunk dolgozni.

Karácsonykor aztán végképp leáll az ország:
– 2018-ban december 25-26. keddre és szerdára esik, de – bár ünnepnap nem lett – hétfőn, 24-én sem kell dolgozni (nem mintha tömegek szoktak volna egy átlagos december 24-én).
Vagyis december 22-e, szombat és 26-a, szerda között ötnapos hétvégét élvezhetünk, amit két munkanap után újabb négy pihenőnap következik.

Ennyi sok hosszú hétvége persze nincs áldozatok nélkül. Hatszor ugyanis csak egynapos lesz a hétvégénk, hogy szombatonként ledolgozzuk a keddek és csütörtökök miatt szabadnappá tett munkanapokat.
Március 10-én a 16-át, április 21-én a 30-át, október 13-án a 22-ét, december elsején a szenteste napját, míg december 15-én szilvesztert fogjuk ledolgozni.
- forrás:
https://index.hu/gazdasag/2017/12/31/szabadnap_hosszu_hetvege_munkaszuneti_nap_unnepnap_2018/