300 településen nagy a baj (2019.08.02.)

Vecsei Miklós: Rosszul segíteni bűn
A SZAKEMBER SZERINT NEKÜNK, AKIK TÖBBET KAPTUNK AZ ÉLETTŐL, TÖBBET IS KELL VISSZAADNUNK
Életük első ezer napjában kell minden segítséget megadni a nyomorba születő gyerekeknek — vallja Vecsei Miklós, a Máltai Szeretetszolgálat alelnöke, aki miniszterelnöki biztosként felügyeli a cigányság felzárkóztatását.
Helyben, a problémák ismeretében kell segíteni a rászorulóknak — nyilatkozta a szakember a Magyar Nemzetnek, hozzátéve, hogy olyan intézkedéseknek van értelmük, amelyeket a társadalom többsége is legalább elvisel.
– Ön megkülönbözteti a szegénységet és a nyomorúságot. Miben más a két fogalom?
– A szegénység szónak mára csak a pejoratív jelentéstartalma maradt meg. Pedig a szegénységben – noha sok minden hiányzik –, az emberek közösségben, egymást segítve élnek. Ez volt jellemző az ötvenes évek Magyarországán. A szegény embernek vannak céljai, a szegénységnek van kultúrája. De amikor a hiány olyan elviselhetetlen mértéket ölt, hogy bármennyit erőlködik is az ember, hiába teszi, akkor egy idő után feladja a küzdelmet. A szegénység takarékosságra nevel, ami a nyomorúságban értelmét veszti, hiszen ott csak a pillanatnyi túléléshez kapcsolódó kérdések – hogy mit egyek ma este, mivel fűtsek be éjszakra, hogyan vegyem meg a gyereknek a gyógyszert – a meghatározók, és előfordul, hogy a többségi társadalom számára teljesen elfogadhatatlan válaszok születnek a nyomorúságnak ezekre a kérdéseire. Nem a szegénység egy mélyebb formájáról, hanem a létezésnek egy más dimenziójáról van tehát szó. Ez számunkra, akik egy „jóléti erkélyről” tekintünk le, érthetetlen. Felfoghatatlan, ha valaki elégeti a ruhaneműket éjszaka vagy az uzsorásnak tízezer forintot fizet ezerforintnyi kölcsön után. A nyomorúság enyhítésére nincsenek univerzális megoldások, ezért mi „diagnózis alapú” segítséget nyújtunk, hogy a helyben megismert problémákra egyedi, működőképes válaszaink legyenek.

– Átlátható ez így? Úgy hangzik, mintha előre kérnék a forrásokat, anélkül, hogy megmondanák, mire költik majd őket.
– A tömeges balesethez érkező mentő sem tudja előre, mire lesz szüksége a helyszínen, és kik fognak teljesen felépülni, kik csak részben, és mennyi ideig tart majd a gyógyulásuk. Mi is hasonló helyzetben vagyunk, amikor megérkezünk egy ilyen, nyomorúsággal teli világba. Mi most nagyon komoly bizalmat kaptunk a kormánytól, hiszen harminc településen részletes, előzetes költségvetés nélkül kezdhetünk dolgozni. Utólag természetesen pontosan elszámolunk majd. Ezeken a területeken előfordulhat, hogy elsőre nem találjuk meg a jó megoldást. Ilyenkor meg kell állnunk, új diagnózist kell felállítani, ami alapján továbbléphetünk.

– Ön gyakran mondja, hogy a legalapvetőbb dolgok nem a szociális politika adományai, hanem minden gyereknek járnak, függetlenül attól, hová születnek. Nem egyértelmű ez, miért kell ilyen sokszor kihangsúlyozni?
– Volt egy programunk, aminek az volt a neve: a születéstől a szakképzésig, de rájöttünk, hogy a születés már későn van, ezért úgy mondjuk, a fogantatástól a foglalkoztatásig szeretnék segíteni a rászorulóknak. A mi tárgyalópartnerünk a magyar társadalom kell legyen. Az elmúlt évtizedekben sokan megfogalmazták a teen­dőket, de a többségi társadalommal nem konzultáltak. Olyan intézkedéseknek van értelmük, amelyeket a többség legalább elvisel. Mi ezért a gyermekekre fókuszálunk. Szerintem csak egy beteg ember mondaná, hogy ne engedjük meg, hogy egy újszülött mindent megkapjon, amire szüksége van, csak azért, mert például az édesapja alkoholista. Ebben lehet konszenzus, hiszen mindenki tudja: egy kisbaba nem tehet róla, hová születik. Fontos tudatosítanunk, hogy mi, akik többet kaptunk az élettől, többet is kell visszaadjunk. Ez erkölcsi kötelezettség, ami most gazdasági kényszerrel is együtt jár. Muszáj most tennünk valamit, hogy 2050-ben élhető hely legyen Magyarország.

– Aki nem segítene emberségből, az tegye meg önérdekből?
– Matolcsy György egy előadásában azt mondta: nincs olyan gazdasági modell, amely a leghátrányosabb helyzetű települések felemelése nélkül hosszú távon sikeresen működhetne. Szerinte erkölcsileg és gazdaságilag is fontos, mi lesz ezekkel a községekkel. Ez nem pusztán önzetlenség, hanem racionalitás kérdése. Arról kell beszélnünk, hogy a legfontosabb tulajdonságok, amelyek az ember sorsát meghatározzák, az élet első ezer napjában dőlnek el, és ha a kisgyerekek ekkor nem kapnak meg mindent, alig lesz esélyük egészséges felnőtté válni. Az édesanyáknak a várandósság során meg kell adni, ami szükséges, és biztosítani kell, hogy a gyerek születése után ne fázzon, ne legyen éhes, hanem emberi, színes, benyomásokkal teli környezet vegye körül. Ha ez nem működik otthon, akkor pedig biztosítani kell, hogy az anyukájával olyan közösségben lehessen, ahol szakemberek mutatnak jó példát. Minél többet tölt pozitív környezetben egy gyerek, annál jobbak az esélyei. Ha az első ezer napot jól csináljuk, akkor az óvodában kevesebb gyógypedagógiai feladat lesz, és az első iskolás éveket is könnyebben teljesítik a gyerekek. Márpedig az oktatás az integráció alapja.

– A számok mit mutatnak? Hány gyermeket érint ez a kérdés?
– Elképzelhetetlenül sokat. Ha csak tízezer gyermek nélkülöz, már az is egy városnyi ember, de ennél sajnos nagyobbak a számok – bár ezen a téren állandó számháború van. A nyomorúságot úgy kell kezelni, mintha egy járvány lenne, és a legutolsó pillanatig, az utolsó esetig kell küzdeni ellene. Most 1,49 a születési ráta hazánkban, ami jobb, mint pár évvel ezelőtt volt, de még mindig alacsony. Ezen belül a nem cigány emberek mutatója átlagosan 1,3, míg 2,3 a másik adat. Ha azt is figyelembe vesszük, hogy a cigány nők átlagosan fiatalabb korban szülnek, akkor látszik, jelentős demográfiai változásokra számíthatunk. De az, hogy egy megszülető gyermeknek milyen színű a bőre, nem fontos. Az számít, milyen minőségű életet fog tudni élni.

– Ön szerint gátolja a felzárkóztatást a rasszizmus hazánkban? Sok az előítélet az emberekben?
– Amikor erre a kérdésre válaszolok, keresem a szavakat, mert annyira kockázatos erről a témáról beszélni. Muszáj megérteni, és valahogy kezelni az emberek fájdalmát, hiszen a társadalom jelentős részének vannak rossz tapasztalatai. Könnyű lenne lerasszistázni valakit vagy szeretetlennek nevezni például azért, mert nem tudja értelmezni, vagy kezelni a hétköznapok gyakran valóban bonyolult helyzeteit, de meg kell értenünk a társadalom egészséges védekezését és élni akarását. Nem lehet figyelmen kívül hagyni az emberek félelmeit. Lehet egyeseket intoleránsnak bélyegezni, de nem biztos, hogy mi nem lennénk azok, ha velünk történtek volna meg hasonló dolgok. Ma politikailag korrekt világban élünk. Régen lehetett valakit a falu bolondjának hívni, de meg kellett etetni. Nem volt kellemetlen élesen fogalmazni, de kellemetlen volt nem segíteni. Muszáj megérteni, hogy mik mozgatják ezeket az érzéseket. Értés és egyetértés nem ugyanaz. Másodlagos, hogy egyetértek-e az emberek félelmeivel és indulatával, de értenem kell őket ahhoz, hogy változtatni lehessen. Természetesen a trappolós, vonulgató, fenyegetőző szélsőségektől én is elzárkózom. Sokszor azonban teljesen kedves, jó szándékú emberektől hall az ember hihetetlen tévedéseket ezekben a kérdésekben.

– Az érem másik oldala, hogy lehet-e olyan eleme a cigányság kultúrájának, ami visszaveti az integrációjukat?
– A cigány kultúra gazdag, mély és csodálatos. Az, hogy ebből gyakran semmit sem látunk, azért lehet, mert a nyomor minden értéket agyonnyom. A nyomorúságnak nincs kultúrája. Egy közösség annál gazdagabb, minél több kultúra talál benne otthonra. Ráadásul több évszázados együttélésünk során a cigány kultúra a magyar kultúra részévé is vált. Nyilván mindaddig, amíg a romákról szóló hírek túlnyomó többsége a bűnözésről, tragédiákról, reményvesztettségről szól, addig nem fogjuk azt sem felfedezni, milyen értékes kultúrát hordoznak, és talán azt sem vesszük észre, hogy mindettől ők szenvednek a legtöbbet.

– Az amerikai polgárjogi küzdelmekből származó fogalmakkal operáló liberális jogvédők tevékenységét miként értékeli?
– Miért gondolja azt a jóléti világ, hogy minden esetben eldöntheti, mi a jó egy cigány gyereknek, hogy hova kellene annak iskolába járnia? Emlékszem, egyszer egy cigánytelepen az iskola megszüntetése miatt egy édesanya gyereke másik intézménybe került. Az asszony rettegve újságolta nekem: Józsika a sínen túli iskolába fog járni. Ismeretlen világba kerül majd a gyereke. A többségi társadalom nem is érti, hogy kemény munkával el kell jutnunk egy ilyen anyukával odáig, hogy akarja, a fia a másik, a jobb iskolába járjon. Nem lehet megspórolni ezt a lépést, nem lehet felülről megmondani, hogy mit akarjon. Attól, hogy törvénybe iktatunk valamit, még nem fog működni. Az integráció a szabad iskolaválasztás elvének megtartása mellett értelmetlen, hiszen a mobilis része a társadalomnak mindig oda viszi majd a gyerekét tanulni, ahol az a legjobbat kaphatja. Azt sem szabad elfelejteni, hogy egyes területeken már szóba sem kerülhet az integráció, mivel van olyan térség, ahol a falvakban szinte csak roma gyerekek élnek. Én nagyon fontosnak tartom a jogvédelmet, de az igazságról meg kell győzni a társadalom többségét is. Figyelni kell a hatást is. Hiá­ba van valakinek igaza, ha az eredmény negatív. Anélkül, hogy nagyon beleszólnánk egy közösség életébe, a kellő szelídséggel és tudással helyben kell próbálnunk segíteni. Ezt nevezzük mi „jelenlétnek”. A Máltai Szeretetszolgálatnál azt szoktuk mondani, hogy „rosszul segíteni bűn”. Folyamatosan figyelnünk kell rá, hogy a jelenlétünk pozitív nyomot hagyjon.

– Milyen tapasztalatok alapján kezdik meg a felzárkóztatást?
– A gyerekesélyprogram keretein belül 2010 óta 31 legszegényebb járás 750 településén kísérjük figyelemmel a leg­elesettebbek mindennapjait. Az tűnt fel, hogy vannak települések, amelyek tudnak élni a pályázati, fejlesztési lehetőségekkel, és vannak, amelyek nem. Arra jutottunk, hogy a hétszázötvenből százötvennél további segítségre van szükség, hogy a fejlődés itt is meginduljon. Amikor a statisztikai adatokat megvizsgáltuk, találtunk további százötven települést, ahol hasonló helyzet alakult ki. Ezen a háromszáz településen fogunk dolgozni. Idén harmincban kezdjük meg a munkát. Az öt nagy karitatív szervezet vesz majd részt a programban, amelyet módszertanilag a Máltai Szeretetszolgálat felügyel.

– Lehet azt mondani, hogy az utolsó lehetőség a cigányság felemelésére?
– Én több mint tíz évvel ezelőtt írtam le először, hogy a huszonnegyedik órában vagyunk, de attól függetlenül, hogy hamarabb jobb lett volna a munkát elkezdeni, mindent meg kell tennünk, hogy a ma születő gyerekek élete már más lehessen. Úgy érzem, fordulat történhet, és most olyan utak nyílhatnak meg előttünk, amelyek korábban nem.

Comments are closed