Baranya: az Év Embere (2018.09.10.)

Ablakot nyitottak a világra
Szerző: Sombor judit
Nem lehet a cigány kultúra része, hogy a roma nő csak arra való, hogy kiszolgálja a férjet és gyereket szüljön. Mert ha a nő nincs rendben, akkor a család sem lesz rendben – állítja Várnai Anna, az első vidéki cigány étterem megálmodója.
A pécsi Kóstoldába ma már miniszterek, nagykövetek is járnak, és Annát tavaly az Év Emberének választották Baranyában.

-

Pontban kilenckor gördülünk be a pécsi Meszesre, de már csak a főzés végét csípjük el. A szomorúszürke panelépület alsó szintjén lévő kicsi vendéglő konyhájában hatalmas fazékban párolog az aranyló zöldségleves, egy óriási lábosban pedig főtt tészta gőzölög. A bolognai spagettihez már kész a ragu is, a sűrű, paradicsomos-húsos massza fölött bazsalikom és oregánó illata terjeng. Az oldalsó pultnál az ifjabbik Margit sajtot reszel, a normál háztartásokban szokásos kézi reszelővel. Türelemjáték ez, a keze mellett tornyosuló sajtkupac méretéből ítélve legalább fél kilót lereszelhetett már, és egy jókora darab még hátravan.

Egy csipetnyi empátia

A széles ablakpárkányon cserepes fűszerkert virít, a falon bekeretezve az étterem „receptje” olvasható: „Végy egy jó érett társadalmi problémát, hámozd le a héját, kockázd apróra, dobd bele a közösségi térbe, adj hozzá egy csipet empátiát, egy marék kitartást és sok-sok munkát – a végeredmény önmagáért beszél”.

Pici a konyha, aˆéle lakótelepi. A hatvan-nyolcvan literes edények csak a konyha közepére húzott gázzsámolyon férnek el, a tűzhelyen nem. Ahogy a nyár minden napján, ma is a Cserdiben élő gyerekeknek főztek. A romák lakta Cserdit a média egy része kezdte csodafaluként emlegetni, elsősorban karizmatikus polgármestere, Bogdán László miatt. A maguk termelte biozöldséget ők szállítják a főzéshez, és nem csak a maihoz, általában is ők látják el minőségi alapanyagokkal a Kóstoldát. A kérdésre, hogy a gyerekeknek való főzés barterben megy-e, a konyhában tüsténkedő asszonyok azt válaszolják: ők csak a fakanállal foglalkoznak, pénzügyekkel nem. Megtudom még, hogy hatan tartoznak a Kóstolda csapatához, heti váltásban dolgoznak, és bár „senki se végzett szakács, de mindenki istenáldotta tehetség”. Ezt a harmincöt éves Orsós Margit böki ki huncutul mosolyogva. Fehér köténye alatt a csíkos pamutruha szépen kirajzolja formás idomait. Szerinte „a roma nőknek a vérében van a főzés”, őt az anyja kilencévesen állította oda a tűzhely elé.

Az asszonynak otthon a helye

Fél tizenegy körül apró tégelyekbe merik ki a kötelező, ÁNTSZ-es ételmintát, éppen az utolsó pillanatban, mert már előállt a kocsi, amelyik Cserdibe viszi az ebédet. A két Margit gondosan letörli a pultokat, fényesre pucolja a kőpadlót, majd elvonulunk cigiszünetre. A klimatizált helyiségből kilépve arcul csap a kinti meleg, lekuporodunk a lépcsőre, ahová csenevész fa vet némi árnyékot.

– A roma férfiak úgy gondolják, hogy az asszonynak otthon van a helye, gyereket nevelni, mosni, főzni, takarítani. A Kóstolda előtt én is ebben a cipőben jártam, mert akkor még együtt voltam a gyerek apjával. Az Ancsát akkor ismertem meg, amikor erre sétáltam, és behívott az anyaklubba, mert a Kóstolda anyaklub és találkozóhely is, nekem meg van egy tizenöt éves lányom – szólal meg az ifjabbik Margit. –Sokat küszködtem, hogy munkába járhassak és azért mentünk szét, mert a roma férfiak nem szeretik, ha egy nő okos, ha pedig még dolgozni is beáll, akkor nem olyan kiszolgáltatott, mer ellentmondani. A Kóstolda az első bejelentett munkahelyem és remélem az utolsó. Amióta itt vagyok, van miért felkelni reggel.

Az ifjabbik Margit akkor is bejön, amikor nem ő a soros – nem tudja megállni. Anna arra biztatja, hogy érettségizzen és legyen hivatalos papírral rendelkező szakács. A lánya hamarosan a pécsi Gandhi Gimnáziumba jár majd és az ifjabbik Margit abban bízik, hogy meg se áll az egyetemig.

– Ha nincs az Ancsa, nem jutottunk volna idáig. Mert amilyen életet én éltem… – harapja el a mondatot. – Kétéves koromban költöztünk be a cigánytelepről a Meszesre. Valamikor bányászok laktak itt, ma már csak romák, elterjedt a drog, a pia, hangoskodnak, verekednek. Én már nem fogok innen kikerülni, de nem is akarok, mert engem megbecsülnek. Látják, hogy elértem valamit az életben.

Húsos cigánylecsó Bostán

Szegedi Lászlóné, a másik Margit hatvanegy éves, férje rokkantnyugdíjas, három unokája van. Régen főzőasszonyként dolgozott egy étteremben, aztán hosszú évekre otthon maradt. Ebből rántotta ki a Kóstolda, és azt mondja: kellett a pénz is, de nem ez volt a fő ok.

– Idősebb korban az asszonyt már nem kötik le a gyerekek, és jó, ha elfoglalja magát valamivel. Kell a mindennapi tevékenység, hogy ne zárkózzak be a négy fal közé –mondja. – A férjemnek eleinte nem tetszett, hogy gyakran nem vagyok otthon még hétvégén se, de megszokta, muszáj volt neki. Jó érzés, hogy ismernek minket, ránk köszönnek az utcán, hívnak ide-oda, a múlt szombaton például húsos cigánylecsót főztünk Bostán, a falunapon. Néha nem is tud a csapat mindenhová elmenni, mert két helyen kéne lennünk egyszerre.

Minden az anyaklubban kezdődött, meséli. Sok cigányasszony eljárt oda, varrtak, hímeztek, és lassacskán elkezdtek beszélgetni arról, mit szeretnek. Mivel a főzést mindenki említette, „a főnökasszony” kitalálta, hogy legyen egy cigány lakásétterem, ahol bárki megkóstolhatja a roma specialitásokat.

Eldicsekszik azzal is, hogy náluk mindent frissen készítenek, nem úgy van, mint a nagy éttermekben, ahol a kétnapos babgulyást teszik a vendég elé. Saját kenyerüket sütik, a punyát – ennek Erzsi, Anna nővére a mestere. A rétest maguk nyújtják, „asztal körül futkosós” rétesnek mondják. A vendégek előre jelezhetik, mit szeretnének enni, bármit megfőznek, akár vegát is, ha ez az igény.

Eredetileg úgy számoltak, heti egy alkalommal fogadnak csoportot, de ennyi már nem elég. A Pécsi Orvostudományi Egyetemről először egy szűk körű, kíváncsi delegáció érkezett, azóta rendre idehozzák a külföldi vendégeiket. Megfordult itt Colleen Bell volt amerikai nagykövet is, a titkára előzetesen közölte, hogy negyven perce lesz – két és fél órát maradt. Visszajárnak az emberek, hetente több rendezvényük van, a maximális csoportlétszám tizenhat fő, többen nem férnek el. De remélik, előbb-utóbb lesz egy nagyobb éttermük is, és az talán folyamatosan nyitva tartó, „rendes” vendéglő lehet.

Színes gyöngyök

Délben újra a konyhában sürgölődik a két Margit, hozzájuk csatlakozik Erzsi, aki szintén főzőasszony. Róla azt lehet tudni, hogy a gyerekei szétszaladtak, ő vette szárnyai alá a négy unokát. Az asszonyok a másnapi főzést készítik elő, húst kockáznak, krumplit hámoznak, káposztát reszelnek. Végszóra befut Anna is, első kérdése az, megetettek-e minket? A nemleges válaszra azonnal intézkedik: „Jó, akkor összeütünk egy felturbózott rántottát!” Szolid smink, kevés ékszer, szépen manikűrözött körmök – külsejét tekintve simán beleolvadna egy elegáns budai kávézó törzsközönségébe. Csakhogy Anna nem szokott délutánonként egy kapucsínó mellett úrihölgyekkel traccsolni.

– A szüleim velem együtt nyolc gyereket neveltek fel. Mindketten analfabéták voltak, de igyekeztek úgy terelni minket, hogy elsajátítsuk a többségi társadalom normáit és aszerint éljünk – kezdi. – Én kereskedelmi szakközepet végeztem, mindig magyarok közt dolgoztam és korán elkezdtem önkénteskedni civil szervezetekben. Valami azonban hiányzott, nem hagyott nyugodni a kérdés: hol vannak a roma nők? Miért nem kapnak esélyeket ugyanúgy, mint a nem romák? A Színes Gyöngyök Egyesületet azért hoztam létre 2003-ban, hogy a roma asszonyok szerepvállalását erősítse. Önfelszabadító mozgalomnak szántam, hiszen a roma nők sokszor maguk se tudják, mit akarnak, mire képesek. Emellett persze sok, kézzelfogható dolgot csináltunk-csinálunk, ifjúsági és szabadidős programokat, különféle képzéseket és sorolhatnám még. Humanitárius tevékenységet is végzünk, a Kóstolda havi egyszer 150 adag meleg ételt főz, amit megehetnek itt vagy hazavihetik. Ezenkívül naponta osztunk élelmiszert a rászorulóknak, de ez ma elmarad, mert tegnap megrohant minket a tömeg, mindent kipucoltak.

Egyenes derék, emelt fő

Itt tartunk, amikor megcsörren Anna telefonja. Kiderül, hogy a pécsi Caritas rengeteg nemzetiszín szalagos kenyeret hozott a városi irodájukba, már úton van ide a szállítmány. Sajátos jelzőrendszer működhet a rászorulók közt, mert épp csak kipakolják a többrekesznyi cipót, megjelenik az első fecske. Hórihorgas, ápolt fiatalember áll az ajtóban, hatalmas szatyorral a kezében. Az orra alatt elmormolja, hogy ő nem cigány, nem is hajléktalan. Teli rakják a szatyrát, mellé jó szót kap, s amikor megrakodva távozik, Anna felvázolja a fiú történetét. Dani nagyon szerény, sose tolakszik, dolgozik is. Több hónapja jár hozzájuk, bármit kap, megosztja a társaival, öt-hat emberről gondoskodik. Valamennyien fiatalok, de betegesek, nagy szükségük van az élelmiszerre. Aztán visszakanyarodunk oda, ahol abbahagytuk:

– A mi közösségünkben kevés a sikertörténet, a Kóstolda közülük az egyik. Több mint tízévi szívós munka után vágtunk bele 2014-ben. Úgy gondoltuk, egy lakásétterem – ablak a világra. Én gyakran beszállok a felszolgálásba, és mindig beszélgetek a vendégekkel, a lányok is kezdik ezt eltanulni tőlem. Fehér asztal mellett könnyebb kimondani, mi fáj neki, mi fáj nekem, és a beszélgetés lebonthatja a sztereotípiákat, közelebb hozhat egymáshoz magyart és cigányt.

A munkatársak kiválasztásánál a főzni tudáson túl egyetlen szempont vezetett: érzik-e a felelősséget? Mert aki ide betér, továbbviszi, amit itt tapasztalt. Ma már látszik, hogy jó úton járunk. Úgy is mondhatnám, divatba jöttünk, és akik nálunk dolgoznak, azoknak megváltozott az élete. Egyenes derékkal, emelt fővel járnak, tudnak és mernek kiállni magukért, és terveik vannak.

Comments are closed